És ezzel a véleményemmel (egyelőre, a honi kritikának szánt írásokat olvasgatva) úgy tűnik, egyedül fogok maradni a hazai filmes újságírók és a kommenteket szemezgetve talán a filmet a napokban velem együtt szemügyre vevő magyar közönség körében is. Pedig akkor is úgy látom, hogy semmi más nem történt, mint hogy az 53. évében járó QT teljesen és visszavonhatatlanul felnőtt.
Amiről és ahogyan beszél – az immáron nem csak a popkultúra és a filmtörténet, filmes műfajok mezején értelmezhető. Az Aljas nyolcas meglátásomban ugyanis nem más, mint Tarantino parafrázisa, fajsúlyos posztmodern átirata és hozzászólása Griffith Amerika hőskora (magyar keresztségben: Egy nemzet születése) című dolgozatához. Amivel nem mellesleg a jenki filmművészet és Hollywood is kezdődött. Ha már a filmtörténeti kereteknél tartunk, ugye...
Megkímélném a sztori leírásától azokat, akik látták és akik még nem látták a filmet. Maradjunk annyiban, hogy a mesternél szokásos pokoli erős alaphelyzettel állunk szemközt a polgárháború után pár évvel, a civilizáció és vadon küzdelmének klasszikus vadnyugati téridejében, az egységes és nagy nemzetté válás hajnalhasadása idején. Wyoming havas hegyei között a western-mítoszokból éppen a filmtörténet jóvoltából megismert archetipikus karakterek, helyzetek és példázatos történetek esszenciája fortyog, bugyog három órán keresztül - egészen a legkevésbé sem patetikus fináléig.
Amely vérben, verítékben és könnyekben, takonyban, agyvelőben, más belsőségben és ezúttal spermában is úszik. Lehet rohanni a cenzúrabizottsághoz, hogy ettől még a nagykorúakat is meg kell kímélni! Csak akkor tessék szíves lenni reklamációt küldeni a Teremtőnek, a Történelem Urának is...
Wyomingban mostan tél van, hó és halál
Mindez történik úgy, hogy a nagyon brutálisnak hangzó hosszúságú vetítési idő egyetlen percében sem ül le a mutatvány. Sajnálom azokat a nézőket és kritikusokat, akik a ritkán és régen használt 70 mm-es film miatt eleve nagyon részletgazdag díszlet akár egyetlen négyzetcentiméterét, vagy Tarantino régen látottan eleven és árnyalt karaktereinek egymás fejéhez vágott dialógusainak egyetlen sorát, netán egyetlen gesztusukat, esetleg a cselekmény bármelyik gyönyörűségesen átértelmezett mexikói felállását (amikor mindenki sakkban tart mindenkit/valakit és aztán kő kövön nem marad) feleslegesnek, unalmasnak tartják. Ne QT-ben keressék a kulcsot, könyörgöm!
Hiszen amúgy ebben a stílusosan - ha a Négy szoba epizódját is ide vesszük - nyolcésfeledik mozijában Tarantino ráadásul, ha nem is telefonfülkében, mint ahogyan Hitchcock elképzelte volt a tökéletes mozit, hanem egy postakocsiban és egy rőfös boltban, megidézi a legtöbb filmes műfajt (inklúding a Sherlock Holmes-féle okos-krimiket), felülírja az egyesek szerint továbbra is (általam mostantól egyértelműen nem) legjobbnak tartott Kutyaszorítóban-t.
És, könyörgöm: mindezt azon a héten teszik nekünk a moziba, amikor az ország első fekete elnöke, aki a kötelező társadalombiztosítással egy WASP-tabut már szétrúgott, nekimegy az alkotmányuk második kiegészítésének és a nagyhatalmú Nemzeti Lőfegyverszövetségnek. A kóla, puska, sültkrumpli országában valaki felelős helyen végre megkérdezi: kedves honfitársaim, nem ért-e véget már egy ideje a Vadnyugat benépesítése, és nem kellene esetleg végre jól élni is azzal az erővel és pozícióval, amit mocsokban és vérben megszereztek, kikínlódtak már nekünk elődeink.
Az igaz ember járta ösvény...
És ebbe az összefüggésrendszerbe akkor most, tessék szíves, belehelyezni a filmbeli Lincoln-levelet! Ami pontosan a Ponyvaregény visszaszerzett és Nyuszómuszóéknak mégis lepasszolt táskája dramaturgiai vörös hering effektusát (ön)idézi meg és írja felül. A kérdés ugyanis pontosan ugyanaz, mint ott. Mihez teccünk kezdeni a felismeréssel, hogy az erőszak köreiből egyszer tán ki kéne lépni végre, ha már megúsztuk a tök fatálisan röpködő és röptetett golyókat? Úgyhogy nagyon tessék figyelni most is Samuel L. Jacksonra! Arra, amit tesz, nem arra, amit mond... Innen üzenjük Tarantino mesternek: (ha eddig még nem tette volna meg), legyen kedves megvásárolni Cormac McCarthy író úrtól a Véres délkörök megfilmesítésének jogát. Most azonnal, és vászonra vele!
Mert ezt a Becstelen brigantyk-kal és a Django elszabadul-lal elkezdett filmciklust például annak az adaptációjával KELL, lehet jól lezárni. Valakinek ugyanis egyszer már mondani illene valami érvényeset azoknak az indiánoknak, mexikóiaknak, spanyoloknak, telepeseknek és feketéknek a csontjairól, amire az az ország épült. Az az ember, aki úgy írta felül a Holocaust füstjét filmtörténettel, mint a Brigantyk mozis jelenetében ő, és aki ilyen filmet tud csinálni, mint az Aljas nyolcas - az biztosan képes rá. ( QT mellett nyilván maximális elismerés az egész stábnak, de különösen összes színésznek, az operatőr Robert Richardsonnak és Ennio Morricone megint nagyszerű filmzenéjének!)
