Ryan Murphy: Ízek, imák, szerelmek (Cinema City Savaria)
Őszinte leszek: tartottam ettől a filmtől. Túl sok minden mutatott abba az irányba, hogy a dolog a felszínen marad. Trendi, ezoterikus női műsorokba illő életvezetési bölcsességek rémlettek fel szemeim előtt, könnyen fogyasztható csomagolásban. A két órát meghaladó vetítési idő sem sok jót sejtetett. Legutóbb A karete kölyök nyúlott ilyen hosszúra a bújtatott idegenforgalmi reklámok miatt. Márpedig Julia Roberts művésznőt három kontinensen, gyanúsan kiemelt turista célpontokon vándoroltatja végig a sztori: New Yorkból Rómába, majd onnan Indiába és végül Balira megyünk.
Fecseg a felszín, de itt mélyebb a mese
Az Elizabeth Gilbert (magyarul a nyár óta elérhető) életrajzi úti regényéből készült film ugyanakkor egészen jól egyensúlyozik. Mármint a középkorú főszereplő krízisét és a változtatás lelki folyamatát bemutató drámai alkotások és a tényleg trendi motívumokkal (fogyasztói életmódból menekülés, new age-es életmódminták, vallási és hitrendszer-sűrítmények, útikönyv-romantika és más effélék) operáló, könnyed szórakoztatás között.
Maga a mese ezer helyről ismerős. Főhőse, a negyvenes írónő a sztori elején rádöbben, hogy nem azt az életet éli, ami jó neki. Amit annak idején belül élhetőnek érzett, képzelt el. Durva jelenetekkel is tarkított válás után (a férj szerepében Billy Crudup) ráadásul a könnyebb megoldást választva fejest ugrik egy elsőre vonzónak tűnő új kapcsolatba ( James Franco). Az elbeszélés - szerencsénkre - elég hosszan és jól eltalált epizódokban bontja ki Liz viszonyait ahhoz, hogy elfogadjuk a film negyede körül bekövetkező felismerését: változtatni kell.
Az Örök Város igazi örök értékei… és persze fel, tovább
A változtatás pedig akkor a legnyilvánvalóbb, ha térbeli mozgással és az életmód szinte teljes megváltozásával jár együtt. Liz például Rómában vetkőzi le első ízben az élet élvezetével kapcsolatos gátlásait és kezdi el a maga teljességében érezni az erőteljes ízeket, a telített színeket, a hangulatokat - és adja át magát a nem kis részben véletlenek elé sodorta barátok megismerésének. Az egész mozi talán legjobban sikerül része az itáliai epizód (a baráti és családi vacsora kettős jelentével koronázva).
Ám hősnőnknek nem csak érzékeit, hanem érzelmeit is rendbe kell tennie. Pasiként nekem kicsit túlzó, direkt döntésnek tűnik, hogy ehhez feltétlenül egy indiai asramba kell elvonulni. Ám a meditációs bölcselkedés helyett megint csak az emberi oldal felé billen az elbeszélés hangsúlya (stílszerűen: hála Istennek!). Liz itt lesz részese egy tizenévesen férjhez adott indiai lány és egy saját hibái miatt kisiklott sorsú, kemény belső tisztuláson áteső ötvenes texasi férfi (nagy kedvenceim egyike, az amerikai mozi egyik titkos színész-zsenije: Richard Jenkins ) sorsának.
Az utazás vége?
Liz végül megérkezik Balira a film elején egyszer már látott mosolygós, fogatlan tanítóhoz. De még mindig a megvilágosodás és útmutatás valami egészen erős megnyilvánulására vár. Pedig mint kiderül: a változás ritkán köthető egyértelmű és nagy fordulópontokhoz. Bár a sztori romantikus vonalának nagy ígéreteként itt köszönt rá újra a szerelem, azért az alkotók ízlése nem mondja fel a szolgálatot. A sármos Javier Bardem ugyan tényleg latin (brazil) szerető, de történetét és személyiségét érzékenyen és hitelesen bontják ki ahhoz, hogy az érzelmek ábrázolása a giccshatáron megint innen maradjon.
Jó társaságban
A film persze tele van az Álomgyártól megszokott, közönségcsalogató dolgokkal: szépen fényképezett, egzotikus tájak, szerelem (ráadásul: a köbön), jó érzékkel válogatott és kellő pillanatokban felcsendülő romantikus zenék és hozzá illó hangulatok, fél tucat tehetséges sztár.
Ryan Murphy alkotása vállaltan szórakoztató és könnyed hangvétele ellenére végül is méltó társa a megszokásaik és kereteik közül kilépő, idegen világokban és új környezetükben magukra találó nőket és férfiakat bemutató moziknak. Ott a helye az olyan nagyszerű filmek között, mint a Távol Afrikától (Sidney Pollack 1985) vagy a Bor, mámor, Provance (Ridley Scott 2006), a dán Mifune utolsó dala (Soren Kragh-Jacobsen 1999) és Ádám almái (Anders Thomas Jensen 2005), vagy a fergeteges humorú francia Isten hozott az Isten háta mögött! (Danny Boon 2008).
