Ahogy volt, úgy volt
– mekkora súlya lehetett akkoriban, a nyolcvanas évek végén ennek a Zorán-Dusán dalnak? Míg élőben, a szombathelyi MSH-ban újrahallgatom, lepereg bennem a régi videoklip. Egy vetítőteremben járunk, ahol Zorán még szikárabb, haja is barnásan csillog, a negyvenesek magabiztos sármjával ül, gitár nélkül, és megsárgult filmtekercseket nézeget. Talán akkor, ebben a kontextusban láttam először, még gyerekként, a Sztálin szobor ledőlésének - azóta unalomig elkoptatott - felvételeit. Valamiért megfogott akkor is.
Ma már Zorán is más filmtekercseket nézegetne, miközben ezt dúdolja:
Nem kell, hogy elrejtsd a múltam / Azt, amiben részem volt / Nem kell, hogy átírd a múltam / Azt, ami csak pont úgy volt”. Hogy milyen dokumentumfilm peregne?! Ne politizáljunk.
Ahogy volt, úgy volt… kár lenne olcsó poénokra ürügyül használni ezt a szerda estét, mert ennél sokkal jobban szórakoztunk.
Zorán a múltam, és most már jelenem is. És ahogy körbenézek, szembesülök vele, ezzel a megállapításommal nem vagyok egyedül. Teltházabbat még itt a szombathelyi MSH-ban nem láttam. (Saccra lehettünk vagy 1200-an.) Eljött mindenki, generációtól függetlenül, a polgármestertől a csillogó szemű, retiküljét ölében szorongató nagymamáig, akivel együtt motyogjuk:
A szerelemnek múlnia kell…
Mert bizony múlnia kell annak is, mint annyi minden másnak. Zorán viszont örök, nekünk az marad, muszáj szeretni, mert 70 éve dacára nem múltjának morzsáiból él, ahogy hangja, színpadi jelenléte is egyre mélyebb és elevenebb. Összekapcsol nagy és sehová sem sorolt generációkat, az egyik dalból markáns közéleti morgolódás, a másikból életöröm és bölcsesség árad.
Ahogy múlik a színpadi idő, úgy simulnak a ráncok, napi görcsök oldódnak. Nekem egy Zorán koncert felér egy extra tuning update ráncégető kúrával.
Zorán koncerten lenni jó, és nem csak azért, mert ügyel arra, hogy egyik műsor sem készül ugyanarra kaptafára: a tavalyi – az indító nótát kivéve - is más volt, mint az idei. Soha nem érkezik ugyanarra a helyre (van egy életmű, lehet válogatni), sem ugyanazzal a színpadképpel, legfeljebb csak ugyanazzal a plakáttal.
Amit Zoránban még szeretek: a minőségérzéke. Vitathatatlan, egyre jobban tetszik barázdáltabb, férfiasan mély hangja. Professzionális munkát végez, ráadásul olyan zenészekkel veszi körbe magát, akik kvalitások, ráadásként mosolyogva élvezik a bulit. A ritmusszekcióban ülő Horváth Kornélt nem lehet eleget dicsérni, ahogy Sipeki Zoltán impulzív gitárjátékára is gyakran felkapom a fejem, már miattuk megéri egy ilyen koncertre befizetni magunkat. De itt van Lattmann Béla basszusgitáros, Gyenge Lajos, Csányi István. Ahogy Zorán hangát körbeölelik a női hangok (Óvári Éva, Kabelács Rita és Péter Barbara), abba is beleborsózunk. A hangszerelés frissességét és játékosságát élvezzük leginkább, a csapatjáték - most is mint tavaly vagy azelőtt - első osztályú.
Persze, ahányan vagyunk, annyi kedvenc, mindannyian más dalnál kapjuk fel a fejünket. Magunkban vagy félhangosan énekeljük a dalokat, el-elmorzsolunk egy-egy könnycseppet. Nekem a gyenge pontom a „Kell ott fenn egy ország”, nem bírom könnyek nélkül. Azon kapom magam, épp ráhajtani készülök fejem a szomszéd, tisztes őszes halántékú úr vállára, akkor hőkölök vissza, mikor beugrik, ide egyedül jöttem…
A régi számok tematikus sorrendben jönnek – szerelem, közélet, emlékek – kapunk az újabb nótákból is, megszólal a Kóló, a Ballada a mamákról, a Mikor növünk fel?
Amióta Cseh Tamás elment, nem győzöm elégszer leírni, nekünk ő maradt a nagy generáció utolsó gitáros ikonja, megállapodott, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes-művész.
A kultúránkban kell lenni egy alapnak, amit védeni és őrizni kell
– ezt már Zorán fűzi hozzá, egy dalhoz - amihez, mint a múltunkhoz, ragaszkodni kell, ami nélkül nincs tovább. Nekem ilyen alap lett Zorán, és az évenkénti koncertek. Vállalom.
