Szorgos nép a japán, amiről ugye régóta megdönthetetlen az urbánus legenda, miszerint minimum felmond a mozdonyvezető, szélsőséges esetben meg harakirit követ el, ha késik a vonat. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy e jóravaló kis népségnek ne lenne díszes szórakoztatóipara. Sőt, a japán popzene, ami j-pop néven terjedt el a világon, a második legnagyobb felvevőpiaccal rendelkezik az Egyesült Államok után. A zene megjelenik reklámfilmektől sorozatok főcímein át a videojátékokon keresztül a Japánban őshonos anime műfajú filmekig - az énekesnő pedig, aki most Budapestre érkezett, gyakorlatilag mindegyikben jeleskedett már.
Nana Kitade életébe egyébként is bele volt kódolva a sztárrá válás: három évesen már zongorázgatott, 12 évesen megírta első saját dalait, és odáig dolgozta magát, hogy 2003-ban megjelentetett debütáló kislemezének egyik dala a népszerű Fullmetal Alchemist anime zárótémája lett, ma pedig már a Sony Music Japan egyik fontos művésze.
Fel is keltette érdeklődésünket, már csak azért is, mert tudtuk: ez a zenei vonal szinte minden tekintetben szöges ellentéte annak, amit szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt láttunk ugyanitt, az A38 koncerthajón, és úgy címkéztünk fel, hogy ők a jazz japán antikrisztusai. Más zenei eszközök, más hangulati szintek, másfelé tolódó súlypontok - egyedül talán abban közös a kettő, hogy a nyugati piacra (is) készültek.
Előzetes becslésünk szerint a hajó gyomrát a beöltözős cosplay hazai tiniképviselői lepik majd el, és alagutat kell majd fúrnunk az aprócska testek között az első sorig, de ez nem következett be: csodák csodájára alig félszáz fan tülekedett, ők viszont nagyon.
Tekergő lolita
Valószínűleg az ötezer forintos jegyár tántorított vissza sokakat, ez persze a sikoltásokból nem jött át, hiszen azok úgy gyalulták a dobhártyánkat, mintha tulajdonosaiknak tíz plusz torkot adott volna a sors. Okkal sikoltottak persze: a színpadon Nana Kitade, az ő hősnőjük, a rá jellemző goth lolita stílusú fűzős ruhakölteményben tekergett egy széken, mellette egy csodálatosra fésült, emósan arcbaomlós hajzattal rendelkező gitáros búslakodott.
Bennfentesnek tűnt a közeg, mintha valamennyi jelenlévő tizenpáréves régóta ismerte volna a másikat, egy nagy osztálytalálkozón voltunk, ahova még pár szülő is elmerészkedett vigyázó szem-effektust gyakorolni. Érdekesnek tetszett, hogy nem csak a kamaszokat megszólító Nana nem volt visszafogott a maga kis combfixében, de a zene sem volt gyakran olyan habkönnyen befogadható. Sőt, bőven túltengésben voltak a drone-os gitárhangfolyamok, az elektronikus csipogás, mintha ténylegesen egy anime főcímdalában volnánk (kétségtelenül progresszívabb egyébként, mint bármelyik, szúrópróbaszerűen kiválasztott amerikai sláger). Felnőttes tinizene, talán.
A közönség ennek ellenére nem öltözött be mangafiguráknak, úgy tűnt, ők inkább a néha nagyon infantilisnek ható, néha meg infantilis módon komolykodó japán popért jöttek. Szerettük volna őket is megörökíteni, de egy szemüveges fiatalember ránkszólt, hogy a turnémenedzser nem engedélyez több fotót. Még a közönségről sem, pedig a közönség nem az előadó. Maradnak hát a 87-es születésű Nanáról készített fotók, remélhetőleg mindenki kitörő örömére.
