Szombathelyi főiskolásként magam is ott álltam a főtéren (az akkori Köztársaság téren), amikor az utolsó kocsik megálltak az Állami Áruházzal szembeni szigetnél, ahol kerülték egymást a két irányba tartó kocsik. Bizton állíthatom, hogy minden jóérzésű, lokálpatrióta szombathelyi gyászolta a városképhez évtizedek óta hozzátartozó, olcsó menetdíjú (40-60 fillér is volt a jegy) és sűrű indulási időpontú sárgákat. A búcsúnál asszisztáló sok-sok ember véleménye az volt, hogy inkább fejleszteni kellett volna ezt a közlekedési módot, mintsem megszüntetni.
Gyermekkoromtól fogva rengeteg élmény köt a szombathelyi villamoshoz. A ritkább és nem ugyanazon az útvonalon közlekedő buszok helyett, amikor csak lehetett, villamossal utaztam iskolába, dolgozni, bulizni, a belvárosba vásárolni. Különösen azért, mert a vasúton túli városrészen lakva, az állomástól ez volt a legcélszerűbb közlekedési eszköz, hogy akár a város másik végébe is eljussak. Igaz, a szóló és iker sárgák olyan lassan zörögtek a síneken, hogy nem kellett futóbajnoknak lenni az elkerülésükhöz, s az is igaz – éppen a népszerűségnek köszönhetően -, hogy gyakran szardíniaként szorongtunk a kocsik belsejében, vagy a lépcső alján állva ugrottunk le róla a megállóban.
Hány és hány előadásra vitt el a Kálváriánál kialakított, csodálatos környezetű, lépcsőzetes nézőterű, klasszikus szabadtéri színpadig, amelynek megszüntetése megint csak a felelőtlenség kategóriájába tartozik. Ezt az óta sem tudták pótolni. Itt láthattam először fellépni például Vámosi Jánost, Záray Mártát, vagy éppen Aradszky Lászlót, aki amúgy Szombathelyen volt katona. S ezzel a sárgával naponta akár többször is kilátogathatunk a május elsejei majális igazi, leghangulatosabb és legszebb helyszínére, az akkori Jókai parkba és környékére. S hány alkalommal vitt barátaimmal a Május 1. sörözőhöz és a KIOSZK étterem alatti ifi-parkhoz.
Ha működbe - most lenne 117 éves
A sárgával járt munkába sok száz Remixes, Sabaria Cipőgyáras dolgozó, bár nem egyszer előfordult, hogy az Óperint utcai Perint híd megroggyant a villamos alatt, és akkor gond volt az átjutás. Ahogy többször is elment az áram, azért kellett dekkolni a sínen, vagy a sebességet valami miatt megnövelő kocsi leugrott a sínpárról.
Több érdekes sztori is kötődik természetesen a negyven évhez. Ilyen, amikor a vasútállomásnál felszálló fiatalember megkérdezte a kalauzt: Mikor indul már ez a klozet? Mire a jegyek kezelője: Majd, ha már tele lesz ilyen szarokkal, mint maga.
Azt ígérték, hogy majd a buszok pótolják a villamost, de sem a menetidő sűrűségében, sem a jegyárak tekintetében nem tudták megtenni, s a mai napig sem tudják pótolni. A megszüntetés után jó pár évig még itt-ott láthatók voltak a városban a sínpárok nyomai, aztán az újraaszfaltozások, az útfelújítások végleg eltüntették őket. A visszaállítás egyelőre hiú ábrádnak tűnik, beszélni persze lehet róla. Aki látta közlekedni, utazott rajta, élményeket élt át vele, annak negyven év távlatában is hiányozhat. Aki nem, az pedig nem tudja, mi hiányzik. A szombathelyi villamos egyébként - ha működbe - most lenne 117 éves.
