„Ezt a három csodás fényképet 2026. november 15-én Szombathelyen, közvetlenül az Erdei Iskola úti szeméttelep mellett, a kirándulók által is látogatott ösvényen készítettem. Karácsonyi dekorációnak egy kicsit bizarr” – írta szerkesztőségünknek az egyik olvasónk.
A felvételeken valóban nem mindennapi látvány fogadja az arra járókat. A fák ágai között, a bokrokon és az erdősávban mindenfelé műanyag zacskók akadtak fenn. A természetes környezetben különösen feltűnő a fehér és színes csomagolóanyagok jelenléte.
Az Erdei Iskola úti hulladéklerakó üzemeltetése a SZOVA Szombathelyi Vagyonhasznosító és Városgazdálkodási Nonprofit Zrt.-hez tartozik. A telephely közvetlen környezetének tisztaságára természetesen érdemes odafigyelni, és a társaságnak is lehet feladata abban, hogy a hulladék ne jusson ki a lerakó területéről.
Ugyanakkor a történethez hozzátartozik egy fontos körülmény: az elmúlt időszakban Szombathelyen azért voltak szelesebb napok. A könnyű műanyag csomagolás pedig éppen az a hulladéktípus, amelyet a szél könnyedén felkap, és akár a telephelytől távolabbra is elsodorhat.
Egy nagyobb területű erdősáv minden egyes szeles nap utáni átvizsgálása és megtisztítása szinte véget nem érő feladat lenne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne megelőző intézkedésekkel csökkenteni a probléma mértékét. A hulladék megfelelő takarása, a szél elleni védőhálók és a rendszeres környezettisztítás mind segíthetnek abban, hogy kevesebb csomagolóanyag jusson ki a természetbe. Ez persze nem csak akarat, hanem sokkal inkább pénz kérdése is.
A műanyag egy sikertörténetnek indult
A műanyagok megjelenése alapjaiban változtatta meg a mindennapi életünket. Könnyűek, olcsón előállíthatók, tartósak, könnyen formázhatók, és rengeteg területen nélkülözhetetlenné váltak. Az élelmiszer-csomagolástól az elektronikán át az orvostechnikáig szinte mindenhol találkozunk velük.
A történet azonban nem a nejlonzacskóval kezdődött.
A műanyagok története jóval régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk. Henry Victor Regnault francia vegyész már 1835-ben előállította a vinil-kloridot, amelyből később a PVC-t, vagyis a polivinil-kloridot készítették. Néhány évtizeddel később, 1872-ben a német Eugen Baumann azt is megfigyelte, hogy a vinil-klorid fény hatására szilárd anyaggá alakul. A PVC ipari előállítása azonban csak a 20. század elején indult meg.
Közben más irányból is zajlottak a kísérletek. Alexander Parkes brit feltaláló 1862-ben mutatta be a Parkesine nevű anyagot, amelyet cellulózból állított elő. Ez a korai, természetes alapanyagból készített műanyag a későbbi celluloid egyik előfutára lett.
A teljesen szintetikus műanyagok korszakának kezdetét általában 1907-hez kötik. Ekkor állította elő Leo Hendrik Baekeland belga származású vegyész a bakelitet, amelyet fenol és formaldehid reakciójával hozott létre. Az új anyag gyorsan népszerűvé vált, többek között elektromos szigetelőként, telefonok, rádiók és különféle használati tárgyak gyártásában.
A műanyagipar fejlődése ezután egyre gyorsabb lett. Az egykor különlegesnek számító új anyag néhány évtized alatt a tömegtermelés és a fogyasztói társadalom egyik alapvető kellékévé vált. A fejlődésnek azonban volt egy kevésbé látványos oldala is: a műanyagok tartósságát elsősorban előnyként kezeltük, miközben egyre kevesebb figyelmet fordítottunk arra, mi történik velük, amikor már nincs szükségünk rájuk.
Kilenc százalékot hasznosítunk újra
A probléma nagyságát jól mutatja a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD 2022-es jelentése. A szervezet adatai szerint 2019-ben világszerte 353 millió tonna műanyaghulladék keletkezett. Ennek mindössze 9 százalékát hasznosították újra ténylegesen. A hulladék 19 százalékát elégették, közel fele ellenőrzött lerakókba került, a fennmaradó rész pedig ellenőrizetlen lerakókban, nyílt égetés során vagy a környezetbe jutva végezte.
Ez különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy a műanyagtermelés 2000 és 2019 között több mint a kétszeresére nőtt.
Az Európai Unióban valamivel kedvezőbbek a számok. Az Eurostat 2026 októberében közzétett adatai szerint 2024-ben az uniós tagállamokban keletkezett műanyag csomagolási hulladék 42,4 százalékát hasznosították újra. Egy uniós lakosra átlagosan 35,9 kilogramm műanyag csomagolási hulladék jutott, amelyből 15,3 kilogrammot sikerült újrahasznosítani.
Ez már jelentős eredmény, de azt is jelenti, hogy a műanyag csomagolás több mint fele továbbra sem került vissza az anyagkörforgásba.
A szelektív gyűjtés tehát fontos, de önmagában nem oldja meg a problémát. Nem minden műanyag újrahasznosítható gazdaságosan, a különböző anyagokból készült, összetett csomagolások szétválasztása pedig sokszor különösen nehéz. Ráadásul az újrahasznosítás során is keletkezik olyan maradék, amelyet végül más módon kell kezelni.
Ha nem műanyag, akkor papír? Az sem ilyen egyszerű
A műanyagok környezeti terhelése miatt időről időre felmerül, hogy egyszerűen vissza kellene térnünk a papírcsomagolásokhoz. Ez elsőre kézenfekvő megoldásnak tűnik, de a kép ennél árnyaltabb.
A papír előállításához fa, víz és energia szükséges, a gyártási folyamatnak pedig szintén van környezeti terhelése. A papírzacskók általában nehezebbek és nagyobb helyet foglalnak el, mint a műanyag változatok, ezért szállításuk is több erőforrást igényelhet.
Ettől még nem következik, hogy a papír rosszabb választás lenne. A különböző csomagolóanyagok környezeti hatása attól is függ, milyen alapanyagból készülnek, hogyan gyártják és szállítják őket, hányszor használják fel, illetve mi történik velük a használat után.
A valódi kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy műanyag vagy papír, hanem az, hogyan tudnánk kevesebb egyszer használatos csomagolóanyagot előállítani és felhasználni. Egy többször használható bevásárlótáska például már önmagában is csökkentheti a hulladék mennyiségét, feltéve, hogy valóban sokszor használjuk.
A szemét nem tűnik el attól, hogy elvisszük valahová
A hulladéklerakókra szükség van. A keletkező szemetet nem hagyhatjuk az utcán, az erdőkben vagy a folyópartokon. A megfelelően kialakított és működtetett lerakók fontos szerepet töltenek be a hulladékgazdálkodásban.
A probléma ott kezdődik, amikor azt gondoljuk, hogy a szemét elszállításával egyúttal meg is oldottuk a problémát.
A műanyag zacskó a természetben nem úgy bomlik le, mint a szerves hulladék. A napsugárzás, az időjárás és a fizikai hatások következtében kisebb darabokra töredezhet, amelyekből mikroműanyagok keletkeznek. Ezek a környezetben, a vizekben és a talajban is megjelenhetnek.
A tengerekben már különösen látványos következményei vannak annak, hogy mennyi műanyagot juttatunk a környezetbe.
A Csendes-óceán északi részén található az úgynevezett Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget, amelynek elnevezése kissé félrevezető. Nem egy összefüggő, szilárd hulladékszigetről van szó, amelyre akár ki is lehetne szállni. Az óceáni áramlatok hatalmas területen koncentrálják a vízben lebegő hulladékot, amelynek jelentős része apró műanyagdarabokból áll.
A jelenség azért is különösen aggasztó, mert a műanyag nem feltétlenül tűnik el, csak egyre kisebb részekre esik szét. A mikroműanyagok pedig már az óceánok táplálékláncában is jelen vannak. A probléma tehát nem áll meg az erdőszélen fennakadt zacskóknál.
Nemcsak a hulladékot kellene kezelnünk, hanem a gondolkodásunkat is meg kellene változtatnunk
A szombathelyi fényképek önmagukban nem bizonyítják, hogy a hulladéklerakó működésében szabálytalanság történt. Azt viszont jól megmutatják, milyen könnyen kerülhet ki a környezetbe egy olyan anyag, amelyet az emberi civilizáció egyik leghasznosabb találmányának tartottunk.
A felelősség nem hárítható egyetlen szereplőre. A hulladékkezelést végző cégeknek gondoskodniuk kell arról, hogy a telephelyükön tárolt hulladék ne szennyezze a környezetet. A gyártóknak és a forgalmazóknak is szerepük van abban, hogy milyen csomagolásokat állítanak elő és hoznak forgalomba. Az államnak és az önkormányzatoknak pedig olyan rendszereket kell működtetniük, amelyek valóban elősegítik a hulladék csökkentését és újrahasznosítását.
És persze ott vannak a fogyasztók is.
Mert hiába beszélünk körforgásos gazdaságról, szelektív gyűjtésről és környezetvédelemről, ha közben természetesnek vesszük, hogy minden vásárlás után újabb és újabb csomagolóanyag kerül a kezünkbe, amelytől néhány perc múlva már meg is akarunk szabadulni.
Talán az egyik legfontosabb feladatunk az lenne, hogy már gyerekkorban megtanítsuk: a természet nem egy olyan háttér, amelyet kedvünk szerint használhatunk, majd magára hagyhatunk. Nem a miénk, hogy büntetlenül teleszórjuk hulladékkal, és nem is egy végtelen kapacitású szemetes.
A szombathelyi erdősávban lógó zacskók eltávolítása önmagában nem oldja meg a globális műanyagszennyezést. De arra jó emlékeztető lehet, hogy a környezetvédelem nem valahol a távoli óceánoknál kezdődik. Hanem ott, ahol élünk, ahol kirándulunk, és ahol a saját hulladékunk útja véget érhetne, mielőtt még a természetben köt ki.
