„Nem születtem, és nem halok meg soha, állok egy úton, mely nem vezet sehova”
Él Szombathelyen egy alig látható - azt mondják az idősebb kor még inkább láthatatlanná teszi a hölgyeket -, de annál inkább világhírnévre szert tett művész, Geszler Mária Garzuly. Ő maga és kiállításai beutazták szinte az egész világot*.
A művész ma ünnepli születésnapját, mi ezzel az írással köszöntjük.
Volt egy kiállítás a 2022-es évben a Budapesti Vigadó Galériában, Meteoritok és egyéb költemények címmel** , utalva ezekre az égi tüneményekre és kövekre, de egyben a tehetséges emberek, alkotók létezésére.
„A zseni, akinek földöntúli érzékenysége mint egy meteorit csapódik be életünkbe, történelmünkbe, sorsunkat változtatja, mély sebeket ejt, vagy tehetsége, képességei, csodálatos ajándékként ragyogják be életünket. A METEORITOK a világűr csillagporával, nem értjük honnan száguldanak felénk, milyen más világok lenyomatai, milyen üzeneteket hordoznak? Zúgnak felettünk és esnek ránk, mint az érthetetlen, csodálatos tehetségek, zseniális alkotók, mint Égi üzenetek, ki érti ezt?”
A kiállításon meghívott maga mellé még nyolc ifjabb kollégát, velük állított ki, hogy minden munka emlékeztesse a Kecskeméti Kerámia Stúdióban együtt töltött percekre. Ők név szerint: Dobány Sándor, Fusz György, Stronner Márton, Kungl György, Karsai Zsófia, Kemény Péter, Szabó Ádám Csaba, Kontor Enikő.
A sors kegyetlen fintora, hogy azóta már egyikük, Kungl György eltávozott közülünk. Örök figyelmeztetés, hogy megyünk, ahonnan jöttünk. Mindehhez hozzá kell venni, hogy Mari nemrég veszítette el egyik legkedvesebb barátját, Probsner Jánost, aki mint keramikus és művészeti író, élete ismerője, nagyon szép gondolatokat hagyott hátra.
Geszler Mária mindenhol az érintetlen természetet keresi, a végtelent találja a csillagokban, tengerben, homoksivatagban vagy ártéri erdőkben. Ezeket siratja az ipari tájak, daruk, nagyvárosi építkezések és kietlen látványok dokumentálásával.
A sebbekötözés mint a fájdalom analógiája sok munkáján érthetővé teszik kétségbeesett kapaszkodását a kultúra, a szépség, a lélek után. Sajnos, volt oka többször szomorúnak lenni, ezeket a sebeket a kerámiába szúrt késnyomok mindörökre kikeményítették. Kiírta magából a fájdalmait, ahogy ő mondja a „a mű én vagyok”. Nem volna szerencsés ezeket újrafogalmazni.
Költő is egy személyben, katalógusaihoz maga fűzi a kommentátorokat, ahogy a létezésre gondol: „finom, vékony hálóként lepnek be az évek, foglya vagyok a létezésnek…”, szebben nem lehet megfogalmazni. Szerettei elvesztését talán vezeklésül, folytonos munkával ellensúlyozza. Hajnaltól késő estig dolgozik, gyakran hideg műteremben. Érdemei mellett számos nagyszabású kiállítása térdre kényszeríti a halandót.
A művészek olyan spirituális emberek, akik a következő életükben talán csak papként születhetnek újra.
Egy abszolút megélt élet, világlátott, nyelveket beszélő, zenét értő és játszó örök gyermek. A zene mindörökre fontos elem az életében, a képekhez zenét társítva tudja csak elképzelni a világot. Zenét hall a kiskunsági homokos löszön, és a dunai árterekben, a kozmoszt figyelve, s ezen, nincs mit csodálkozni, Ő úgy fogalmaz „a családja zeneművészeket nevelt” (dédanyja énekesnő, nagyanyja zongora-művész, édesapja zeneszerző). Számára mindennek hangja, susogása van, még a fű növésének is. Így a szitázott kottákon, csellóforma büsztökön nincs mit csodálkozni.
Én ezt a korszakát szeretem legjobban. És hát, meg is ajándékozott eggyel, így örökre hozzánk költözött egy lélek.
Szombathely a közös bennünk. Én ott születtem, nőttem fel. Ő a magyarszombatfai kerámiagyáros tapasztalatai után költözött Szombathelyre. A kiállításokon találkoztam először a kezdeti, népművészeti motívumokat feldolgozó óriás tálaival. Nagyon szépek voltak.
Úgy 18 éves lehettem, amikor egyszer Velembe menet, autóstopposként, Mari és a férje vettek fel. Egy helyre mentünk. Örökre belém égett a kis miniszoknyás megjelenése, fehér zoknival, és vibráló gondolataival. (A miniszoknya a 70-es évek divatja volt, mindenki ezt hordta, meg forró nadrágot, kemping biciklit és táskarádiót.) Nem tudtam eldönteni, hogy hány éves is lehet.
Akkor sejtettem meg, hogy művészként élni talán másképp is lehet. Nem kell feltétlenül belesimulni a többségbe.
Azóta is Mari a példaképem.
Egyszer, amikor kérdeztem tőle, hogy neki porcelánművészként mit jelentettek ezek a velemi alkotóműhelyek? Elmesélte, hogy
„1966-ban érkeztem Szombathelyre, és az első utam a Savaria Múzeumba vezetett, mert minden új és idegen volt ebben a városban, senkit nem ismertem, de mindig úgy éreztem, hogy a múzeumok a művészek otthonai. Mihály Marikával találkoztam, aki szintén friss diplomával érkezett és a Textil vele kezdődött el, Dr. Szentléleky Tihamér vezetésével. A velemi táborok kicsit később nyíltak meg, és szoros barátságot ápoltam Gecser Lujzival, Solti Gizikével. A kísérleti textil tele volt dinamizmussal, erővel, ez a friss szellem hatott rám.” ***
Fiatalon, Mari, sok munkáját láthattam a vasi tárlatokon, 1982 körül. Akkor a szitázott daruk, építési területek, gyári momentumok (pl. Várpalota) voltak a témái. Nem nagyon értettem, mit lát bennük szépnek, csak utólag jöttem rá, hogy ez részben kritika volt, az önző emberi tevékenységeket, a maradandó sebeket is meg lehet jeleníteni, a körülöttünk levő világ nagyszerűségét és szörnyűségeit is vissza kell tükrözni a művészetnek.
Mint katalógusaiban elmondja, a témákat lefotózza, mert szeret fotózni, a fotók átformálása során kettős érzet, érzés vezeti: a csodálat és iszonyat.
„Midig nagyon szerettem fotografálni, számomra különleges jelentőséggel bíró helyeket, tájakat, időről időre különböző évszakokban felkeresni, vigasztalódni, gondolkodni, megnyugodni, és erről felvételt készíteni. Ezt a felvételt a szitanyomást technika segítségével átvittem a nedves porcelánlapra, és képet hajlítottam, formáltam tovább. Érdekes felfedezés volt számomra a kétdimenziós fotográfia háromdimenziós térivé válása. Az egyszerű amatőr felvétel a többszöri átforgatás, gondolkodás, átkomponálás után megtisztult oda nem illő elemeitől, jelképivé, szimbolikussá vált. Első élményem az ablakok és függönyök hajlításával kezdődött. A szitakép segít a mélységek és magasságok kidomborításában. Ha a felépített porcelán figura „ruhája” szitázott kép, akkor utána együtt hajlik a képpel, zuhan, törik, szakad az egész kompozíció, és ez új drámai lehetőségeket nyújt nekem. Azt szeretném, mintha munkám a szenvedélyes eső-felhőkkel teli ég, vagy kanyargó dombos föld egy kiragadott darabja lenne - vagy fordítva - mintha magam és munkám ebbe a földbe vagy égbe olvadna be, tisztulna meg… Az ipari táj sivársága, a gyárak fojtogató, fekete levegője, a futószalagok értelmetlen-embertelen mechanizmusa szinte fogva tartja a képzeletemet. A 20. század nagy ellentmondásai mindenekelőtt Japánban tárultak föl előttem, mivel engem kiváltképp a kultúrák, a régi és az új, az esztétikum és lélektelen technika összecsapása érdekel. Néha úgy érzem, olyan ez, mint a vonatok összeütközése, egy nagy, mindent átható csattanás. Ez a drámai mag, amit kerámiáimmal ki szeretnék fejezni. Japán számomra az évszázadok óta elzárt, manieristává kifinomult, már-már dekadens kultúra, amelyre a második világháború óta rászabadultak az amerikanizmus vad, villogó szélsőségei, brutális hatalmi vágyai, technikai fejlődés csodái és borzalmai- ez az a sajátos sűrítmény (esszencia), amely nálunk is megragadható, mert mindez velünk is történik.” ****
Ezt a megállapítást lehetetlen túlszárnyalni, és a folyamat azóta is csak erősödik. A japán kultúra iránti megszállottságát foglalta össze, értelmezte újra- a Keleti szél című kiállításában, ami 2009-ben a Japán Nagykövetség engedélyével a Japán Év hivatalos védettséget élvező kiállításává vált.
Mari Japánban többször élt és dolgozott, így munkái láthatók a Shigaraki Ceramics Cultural Park Modern Múzeumában, Setóban a Gura Múzeumban, és Tajimiben, a híres Minó Múzeumban önálló kiállítása nyílt „Belső Hang” címmel.
Csodálatosak és lenyűgözők ezek a légies rajzok, virágminták, gésák, Utomaro fametszet női portréja, mely szürreális kapcsolatba kerül a huszadik századi ipari létesítményekkel, időnként megütköztetve a fúrótornyok, vagy éppen az ukrajnai háború miatt újra aktuális bombázó repülők látványával. Gyakran felhasznál egy költeményt, egy haikut az érzelmei formába öntéséhez, írásjeleket minden nyelven. Felidézik a természet és az emberi élet egy-egy darabkáját, úgy ,hogy közben feltárul az Egész, a Megfoghatatlan, a Lét értelmét fürkészve.
Nagyon szeretem, hogy kerámiáin vannak finom érzékeny részek, melyeket aztán durván egy nagy gesztussal átfest, pl. Ipari táj költészete III., vagy azt, hogy agyagba (porcelánba) süllyeszti ujjai gesztusait, mozgását, ellenpontként, s ezzel keretezi a művet, amik egyszerre líraian költőiek, hihetetlenül finomak és filigránok, és ugyanakkor katartikusan kifejezők. Így együtt roppant arisztokratikusak, mint az ő szerény lénye, ami azonban csak látszólagos ellentmondás. Mari legújabb-kori porcelánművészetünk hercegnője, alkatában és művészetében egyaránt.
A legnehezebb kérdés az, hogy ezt a hercegnőt időben és térben hol tudjuk elhelyezni?
Emlékirataiban találtam rá arra, hogy mennyire meghatározó volt számára, Szamarkand, Buharában tett tanulmányút: „A Szovjet Közép Ázsia felfedezése, az Iszlám kultúra hatása, igaziból az igazi Főiskolám volt, ott tanultam a legtöbbet az agyagról, és éreztem át ezt a nemes anyagot.” *****
Egy alkalommal arra a kérdésre, hogy számon tartja-e, hogy egy-egy korszakból pontosan hány munkája keletkezett? És hogy hol vannak? Ezt válaszolta: „Nem gyűjtöttem munkáimat és nem is tartottam számon őket, csak haladtam előre, az előttem álló feladat nyűgöz le, köti le gondolataimat… és hát egész életemben bérlakásban élek, műhelyemben el sem férnek már a műveim, és nem egyedül éltem, hanem nagycsaláddal… de körül a Nagyvilág számos Múzeumában megtalálhatók, láthatók porcelán szobraim, képeim, elajándékoztam őket. Örülök neki, így sokkal több emberhez jut el gondolataim tárgyiasított formája. Vannak híres magán és intézményi gyűjtemények is, ott is megtalálhatók az elmúlt évtizedeim alkotásai. Remélem, hogy a Szombathelyi önkormányzat támogatásával és a Savaria Múzeum segítségével, össze tudjuk gyűjteni műveimet, és a Képtárban egy állandó kiállítás keretében megtekinthető lesz.”
Talán reménykedhetünk és bizakodhatunk abban, hogy Szombathely, - ahol megszületett, létrejött ez a világhírű életmű -, felismeri mindennek a jelentőségét, és azt, hogy egy város értékét, nagyságát, mindig a benne élő emberek akarata és munkássága teszi naggyá.
„Nem felejthetem a ’Zokogást’- bánatot, természeti katasztrófákat és háborúk zaját. Nem hallgathatok, szemem nem csukhatom, nem zárhatom lelkiismeretem ajtaját. Életünk-félelmeinktől áradó folyó.”
Ahogy Mari félti a földet, vizeket, úgy féltjük mi is Őt. Vigyázzanak rá az Angyalok még sokáig!
Tóth Lívia
A szerzőről:
Dr. Tóth Lívia textilművész, Szombathelyen született, járt gimnáziumba (Kanizsai Dorottya Gimnázium), és főiskolára (Berzsenyi Dániel Főiskola). Tanulmányait ezt követően a MOMe –n végezte. 5 évig tanított a NYME-SEK Vizuális Kultúra Intézetében, jelenleg a Nyíregyházi Egyetem adjunktusa. Régi meghitt barátság fűzi sok Vas megyei művészhez. A textiltriennálék rendszeres résztvevője.
Közben megszületett a döntés: 2024-ben állandó kiállítás nyílik Geszler Máriának a szombathelyi Képtárban.
* Andenne/Belgium, Auxerre, Averio, Bécs, Boston, Darmstadt, Delft, Faenza, Fuping/Kína, Gent/Belgium, Graz, Gifu/Japán, Hamburg, Isztanbul, Iowa/USA, Koblenz, Lausanne, Leipzig, Lengerwehe/Németország, London, Macsabal/Korea, Mino/Japán, München, New Mexico/USA, Nyon, Párizs, Sankt Wendel/Németország, Santa Fe/USA, Shigaraki/Japán, Szófia, Taddino, Taipei/Taiwan, Toronto, Vallauris, Varasd, Woczek/Korea, Zágráb, Zürich. Díjai szinte felsorolhatatlanok: Munkácsy-díj 1979, Bajor Állami-díj 1985, Gábor István-díj 1995, Vas Megyéért 1998, Szombathely Város Életműdíja 2008, Berzsenyi-díj 2011, Kossuth díj 2018, Nemzetközi Kerámia Biennálé díja Mino (Japán) 2002, 2005, 2021. 2011-től tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Évtizedek óta hazai és nemzetközi kerámia szimpóziumok részvevője és oktatója: Bosen, Geras, Gifu, Kecskemét , Seto/Taiwan, Siklós.
** https://kultura.hu/meteoritok-es-egyeb-koltemenyek-geszler-80/ - A kiállításra készült egy kis vékony kiadvány az elmúlt 5 év munkáival, anyagi okokból csak150 db-példányt tudtak nyomtatni, s ez a megnyitó első fél órájában elfogyott. Örülnénk ismételt megjelentetésének.
*** Utánanéztem a Savaria című kiadvány, a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 9-10 es számában Mihály Mária és Beke László ír cikket a velemi textilművészeti alkotóműhely munkájáról, 1975-77 között. Mindkét cikk ezt a felfokozott érzelmi töltésű alkotótelepi összmunkát emeli ki, nyílt napok, művészettörténeti előadások... Ez indította el a szombathelyi textilbiennálék sorozatát, mely azóta is tart, csak sajnos alkotótelepi közös munka nélkül. Azok a munkák, mind ikonikus alkotások voltak, melyek egyben kijelölték az utat a továbbhaladás irányába. (A korszakról még: https://bu.hu.museum-digital.org/singleimage?imagenr=539937&noiiif=1) S talán ez az alkotótelepi munka tartja fenn a Kecskeméti Kerámia Stúdióban az örökös megújulást, s hozta létre azt az óriási gyűjteményt, mely az alkotóház pincéjében kapott helyett, melynek méltó kiállítóhelyet kellene találni.
**** Hang és Forma katalógus - Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2011. 233x220 mm, színes kartonborító. Szerkesztette: Bonyhádi Károly. ISBN 978-615-5145-02-53
****** Kun Éva pl. imádja a türkizkék színt. Nála inkább egy komolyabb indigókék a meghatározó.
