Augusztus 1-jétől harmadik ötéves ciklusát kezdte meg Papp Tibor, a szombathelyi ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium igazgatója. Az intézmény nemcsak a város, hanem az ország egyik legelismertebb iskolája, amelyet immár több mint egy évtizede vezet.
Az igazgató a közelmúltban az Eötvös Loránd Tudományegyetem központi tanévnyitó ünnepségén vehette át a Pro Universitate emlékérem ezüst fokozatát, amellyel az évtizedeken átívelő, kiemelkedő oktatói és vezetői munkáját ismerték el.
Papp Tibor 1997-ben, vagyis 28 éve csatlakozott a Bolyai tantestületéhez, azóta szinte minden szerepet betöltött az intézményben: volt szaktanár, szakvezető, osztályfőnök, tagozatvezető, projektmenedzser és igazgatóhelyettes is. Vezetőként így teljes rálátása van az iskola működésére.
– A pályán már több mint harminc éve vagyok, Zala megyében, Zalaszabarban egy általános iskolában kezdtem el tanítani. Három évet dolgoztam ott, mígnem megkeresett dr. Iker János, a Bolyai akkori igazgatója, így kerültem Szombathelyre. Egyébként óriási élmény volt egy kis faluban tanítani, nagyon sok tapasztalatot szereztem, életem legnyugodtabb három éve volt – mondta kis humorral élve a négydiplomás igazgató.
A pedagógusi pálya családi örökség
– Édesapja is tanár volt. Egyenes út vezetett a pedagógusi pályára?
– Nagy hatással volt rám, de nem csak ő. A Papp család igazi tanárdinasztia, mind apai, mind anyai ágon pedagógusok voltak a felmenőim. Persze a belső késztetés is megvolt. A Kanizsai Gimnáziumba jártam, és sosem felejtem el, amikor egy fizikaórát rám bízott Sinkó Zoltánné tanárnő. Nagyon készültem, jól is sikerült, ő pedig azt mondta: „Egy dolgot már nem kell megtanulnod: hogyan kell pedagógusként kiállni az osztály elé.” Később az egyetemen dr. Lakotár Katalin tanárnő, a módszertan tanárom is megerősített abban, hogy jó szakmát választottam. Ezek a visszajelzések sokat jelentettek.
Motiváció és közösség
– Pedig nem egy hálás szakma a tanári pálya. Soha nem is merült fel Önben, hogy más hivatást válasszon?
– A tanítás mindig alap volt, de voltak „kanyarok”. Dolgoztam rádióban műsorvezetőként, hírszerkesztőként, felléptem országos színművészekkel, színházakban konferáltam, táncversenyeket vezettem, tíz évig voltam szpíker a Haladás meccsein. Ezek fiatalon keresetkiegészítést jelentettek, de az iskolát sosem akartam elhagyni – még akkor sem, amikor a tanári fizetésem volt a kisebb része a bevételemnek. Amikor igazgató lettem, minden más tevékenységet abbahagytam. Ez a munka teljes embert kíván.
– Mit lehet tenni azért, hogy egy tanár ne égjen ki? Mi az, ami még harminc év után is motiválja?
– Közhelyesnek tűnik, de tényleg a gyerekek. Minden reggel körbemegyek az iskolában, és akkor a pici, alsó tagozatos gyerekek gyakran odafutnak, megölelnek, ez nagyon jó érzés. A nagyobb diákok esetében pedig a visszajelzések számítanak sokat. Az is nagyon fontos, hogy innen nagy valószínűséggel tovább tudtak tanulni, de az őszinte levelek, az érettségi találkozók, az, hogy a Bolyaira szép emlékekkel gondolnak vissza, hogy máig emlegetik, hogy milyen közösségi rendezvények voltak itt, talán még több erőt adnak. Ráadásul van egy nagyon jól működő szülői közösségünk is. A szülők többsége szerintem elégedett az itt folyó szakmai munkával. Ezek mind éltető dolgok.
– Milyen ma egy ilyen nagy múltú, rangos intézményt vezetni?
– Hatalmas felelősség és megtiszteltetés is egyben. Nagyszerű igazgatókkal dolgozhattam együtt, rengeteget tanultam tőlük. Az elmúlt években azonban radikálisan megváltozott a világ körülöttünk: az oktatásirányítás, a jogszabályok, a gazdasági környezet, de változtak a gyerekek, a szülői attitűd, a pedagógusok, és változott a szakma megbecsültsége is. Ezekhez mind alkalmazkodnunk kell – higgadtan, szakmailag felkészülten, és mindig a gyerekek érdekeit szem előtt tartva.
Nem mindig sikertörténet egy intézmény vezetése. Kívülről talán egyszerűnek tűnik, de ez legalább annyira stresszes, mint egy multinacionális vállalat irányítása. Rengeteg konfliktussal jár, sokszor a tantestületen belül, sokszor a szülőkkel. Azt szoktam mondani, amíg nem megy az egészségem rovására, addig csinálom.
Aki 20-30 évvel ezelőtt volt ennek az intézménynek az igazgatója, valószínűleg egészen más problémákkal kellett, hogy megküzdjön, mint napjainkban. Az én ciklusom alatt volt egy jelentős fenntartóváltás is - 2017-től az ELTE kötelékéhez tartozunk -, azt gondolom, hogy a Bolyainak ez nagyon jót tett, nemcsak a szombathelyi, hanem a központi, budapesti vezetéssel is nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
Az újabb ötéves ciklus előtt azért elgondolkodtam, hogy még ezt is elvállaljam-e, de a tantestület biztatott.
Újabb ciklus, újabb kihívások
– Pedig szinte 100 %-os támogatottsággal választották újra.
– Igen, de ez mindig kétélű dolog. Nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki egyértelműen alkalmasnak talál erre a posztra. Mivel egyedüli pályázó voltam, nem volt nagy megosztottság a tantestületben ebben a kérdésben. Azt is látni kell, hogy annyira sokrétű és annyira felelősségteljes ez a feladat, hogy nemcsak arról van szó, ki alkalmas rá, hanem hogy egyáltalán ki vállalja el.
A mai, rendkívül központosított oktatásirányítás mellett nagyon nehéz stratégiát építeni egy intézményben, még akkor is, ha egy egyetemi fenntartású iskolában az igazgató azért nagyobb szabadságot kap ebben a kérdésben.
Amikor idekerültem a Bolyaiba, fel sem merült bennem, hogy egyszer igazgató legyek, aztán valahogy úgy alakult, hogy 2015-ben én adtam be a pályázatomat egyedül.
– Mitől ilyen jó iskola a Bolyai? Különböző felmérések alapján évtizedek óta ott van az országos elitben, a várost és a régiót tekintve pedig a legjobb.
– Egyrészt a nagyon magas színvonalú és stabil tanári kar miatt. Gárdonyi Géza mondta: „a falak ereje nem a kőben vagyon” – én is ezt vallom. Egy iskola alapja mindig a tantestület. Sok helyen megingott az elmúlt években ez a stabilitás, de nálunk a mag együtt maradt, sőt sikerült nagyon tehetséges fiatal kollégákkal is kiegészíteni a csapatot.
Másrészt – még ha profánul is hangzik – a rengeteg munka miatt. A Bolyai nemcsak egy köznevelési intézmény, hanem emellett egy innovációs műhely is. Olyan programokat viszünk, amelyek országosan is egyedülállóak.
Tizenkét matematika-tudásközpont működik az országban, az egyik mi vagyunk. A MaTalent Alapítványnak a nyugat-magyarországi zászlóshajója, a Nemzeti Tudós Akadémia hálózatában pedig biológiából és kémiából vagyunk bázisiskola. Országos hírű műhelyként fogadjuk azokat a diákokat, akik ezek iránt a tudományok iránt érdeklődnek – képzéseket, kísérleteket tartanak nekik a kollégák, így visszük a Bolyai jó hírét az egész országba.
Részt veszünk olyan pilot programokban is, mint a STEM (Science, Technology, Engineering, Mathematics), ami kifejezetten a természettudományos-műszaki pályaorientációt támogatja. Fontosnak tartom, hogy ebbe olyan cégek is bekapcsolódjanak, amelyek Szombathelyen működnek – már meg is kerestem nagyvállalatokat, pozitívan álltak hozzá. Amit régebben az egyetemek csináltak, azt ma már a középiskoláknak is el kell kezdeni: irányt mutatni, pályát formálni.
Emellett minősített tehetségműhely vagyunk, és még sorolhatnám a számos pályázatot, programot, amiben részt veszünk. Ez kizárólag a kollégák rendkívül elhivatott, sokszor a szabadidejüket is feláldozó munkájának köszönhető.
Nagyon büszke vagyok arra is, hogy bolyais diák képviselte Magyarországot a junior informatika diákolimpián Bulgáriában, a biológia diákolimpián a Fülöp-szigeteken, illetve egy diákunk aranyérmet szerzett a bukaresti kémia világkupán. Méltán lehet rájuk büszke Szombathely és a régió.
Szeretném az idegennyelv-oktatás palettáját is bővíteni – elsősorban a spanyol nyelvoktatást szeretnénk bevezetni. Tudomásom szerint a megyében még nincs olyan iskola, ahol ez elérhető lenne, mi szeretnénk ebben is úttörők lenni.
Azt valljuk, hogy ép testben ép lélek – a sportnak mindig is komoly szerepe volt nálunk. A diákolimpiai eredményességben a Bolyai rendre kiemelkedik.
Jó kapcsolatot ápolunk más vezető iskolákkal is. Idén például a tantestületünk ellátogat a budapesti Fazekas Gimnáziumba tapasztalatcserére.
Nem versenyistálló, hanem táltosképző
– Időnként érik olyan vádak az iskolát, hogy „kockanevelde” vagy „versenyistálló”. Mit gondol ezekről a sztereotípiákról?
– Én is hallom ezeket, egyik kolléganőm szokta mondani nagyon találóan, hogy nem versenyistálló, hanem táltosképző. Ez jól összefoglalja a lényeget. Elismerem, hogy nem minden diáknak való a Bolyai. Mi tehetséggondozó intézmény vagyunk. 35 fős osztályokban csak úgy lehet eredményes tehetséggondozó pedagógiai munkát végezni, hogy nincs nagyon nagy differencia a gyerekek képességeiben, együtt tudnak haladni. Ezért is van központi felvételi már a nyolcosztályos gimnáziumba is. Ezer diák jár hozzánk, 83 pedagógus tanít – természetesen mi sem vagyunk tökéletesek. Az építő jellegű kritikákat ugyanakkor mindig szívesen vesszük.
Említettük már, hogy a világ változik, ez azzal is jár, hogy a mostani gyerekek mentálisan már nem olyan stabilak, mint a régiek. Rengeteg pszichés és mentális támogatást kell adni ahhoz, hogy a legjobbat tudják kihozni magukból. Többek között ezért is szervezünk minden tanévben közösség erősítő programokat. Ma már azt mondom, hogy a pedagógiai munka nagyobb része inkább ez, mintsem az, hogy megtanítsam az adott szaktárgyat. Ez óriási kihívás 2025-ben, és szerintem a közeljövőben ez csak fokozódni fog.
Generációk harca – tanárok és diákok között
– Ez a „Z” generáció már egy olyan deformált világba született bele, ahol a tiszteletadás kihalófélben van, a köszönés már egyenesen luxus. A gyerekek nem tudnak figyelni, hiszen a digitális világ hatására már csak 3-5 másodperces memóriájuk van. Nehéz lehet ehhez alkalmazkodni pedagógusként.
– Ez egy nagyon komplex kérdés, és nincs rá egyértelmű recept. Vissza kell nyúlni az alapokhoz. Például az étkezés: fontos, hogy a gyerek normálisan egyen, legyen rá ideje, és lehetősége is választani. A Bolyaiban most vezettük be a szupermenzát: legalább háromféle ételből választhatnak a gyerekek, akár kombinálhatják is őket. Ők döntik el, hogy mit és mennyit esznek. Ez már önmagában egyfajta tudatosságra nevel.
A másik a kontroll. Egyáltalán nem mindegy, mennyit alszik egy gyerek - nyilván erre mi nem tudunk hatással lenni. Hetedikeseknél tapasztaltuk, hogy hajnali 2-3 körül még posztolnak közösségi oldalakon. A szülő azt hiszi, hogy a gyereke alszik, mi pedig elvárjuk, hogy reggel 8-kor matematikaórán figyeljen… Ez nem működik így.
A harmadik dolog az emberi kapcsolattartás, családon belül is. Egyértelműen látszik, hogy melyik kisgyereknek mesélnek otthon, beszélgetnek vele, és kik azok, akik a tableten, mobiltelefonon nőnek fel. Én azok közé tartozom, akik üdvözlik a mobiltelefonok iskolai használatának korlátozását. Sok országban előttünk már bevezették, és a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ennek pozitív hatása van.
Nem akarok senkit megbántani, de sok „X” generációs szülő úgy gondolkodik, hogy „az én gyerekem mindent kapjon meg, és akkor jól van nevelve”. Nem rossz ez az elgondolás, de határok nélkül nem működik. Ezeket a határokat sokszor az iskolában kell felállítani, mert otthon nem történik meg – ha viszont a szülő ebben nem partner, abból disszonancia lesz.
A köszönés például tipikus példa: mi, felnőttek tesszük bizonytalanná a gyereket. Nem tudja, hogy kinek mit mondjon – van, akit tegezhet, van, akit nem –, ezért inkább nem köszön.
A felnőttnek kell irányt mutatnia. Egy 10–14–17 éves gyerek nem birtokol minden információt – a szülő dolga, hogy megmondja, mi a jó. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy az életben is be kell tartania bizonyos korlátokat. A világ sokszor kegyetlenebb, mint az iskola.
Nem vagyok híve a túlzottan liberális nevelésnek, mert többek között ennek is köszönhető, hogy ma egy osztályfőnöki vagy igazgatói figyelmeztetésnek már alig van súlya a diákok szemében – és sokszor a szülők is csak legyintenek rá. Nekünk is ki kellett találnunk olyan „büntető intézkedéseket”, amelyek valóban hatnak. Például, ha valaki figyelmeztetést kap, abban az évben nem vehet részt a sítáborban vagy a vízitáborban. Ez már működőképes, van visszatartó ereje.
– Mit lát a leendő pedagógusokban? Milyen a jövő tanárgenerációja?
– Heterogén. Vannak köztük kifejezetten tehetséges, elhivatott fiatalok, akik valóban tanítani szeretnének. De sajnos olyanokkal is találkozunk, akik csak a diploma miatt csinálják végig a képzést, és valójában nem vonzza őket a pálya.
Azt, hogy milyen a „jó tanár”, soha senki nem tudta egyértelműen megfogalmazni – és talán nem is lehet. Ez mindig szubjektív. Több évtizedes pályafutással a hátam mögött én sem tudom biztosan megmondani, mert volt, akinek én jó tanár voltam, és volt, akinek nem.
Egy dolgot azonban mindig hangsúlyozok a hallgatóknak: a diákok felé szeretettel kell fordulni. Talán ez a legfontosabb. A jó tanár megpróbálja meglátni a gyerekben az értéket, a tehetséget, a lehetőséget. Ha ez a szeretet nincs meg bennünk, ha utálattal vagy közönnyel állunk a hivatásunkhoz, akkor inkább más pályát válasszunk.
