A képek szépek. Ezt a barlangrajzok óta tudjuk. Pár évtizede pedig azt is, hogy nyolcvan százalékban a látásunkra hagyatkozunk az érzékszerveink közül. Mégis, régóta adósok a kurátorok és a kiállításszervezők azzal, hogy a hangoknak nagyobb teret engedjenek.
Nos, szerencsére április végén elkezdődött egy olyan programsor a fővárosban, ami zsánerfüggetlenül mutat be egy csomó alkotót, ráadásul anélkül, hogy az állam kezéből csipegetnék fel mindezért a támogatást: az OFF-Biennále Budapest teljesen önerőből állt fel Magyarország legjelentősebb független kiállításszériájává, hogy öt héten át több mint 130 helyszínen mutasson be izgi dolgokat (sőt, ha kicsiben is, de átgyűrűzzön külföldi nagyvárosokba New Yorktól Párizsig, de vidékre is, Szombathely például szintén beszállt a buliba). És ha hihetünk a sajtóanyaguknak, most, a derbi felénél már több mint 20 ezren nézték meg az egyes programokat. Na de ideje hallani is, nem csak nézni!
Ezzel indultunk neki Budapesten a Sound As Space / Séta a fülnek koncepcióra épített installációknak, amelyeket több különböző helyszínen helyeztek el. Az első állomás pedig rögtön a legerősebbnek bizonyult: Gryllus Ábris - aki a fővárosi elektronikus zenei közösségnek is meghatározó alakja, több technoorientált projektben is részt vesz - Ligeti György: Poéme Symphonique című művét gondolta újra roppant eredeti és 21. századi módon.
Ábris egy belvárosi passzázs egyik üresen kongó, talán üzlethelyiségnek tervezett betonterében helyezett el betonbólyákat, egymástól pontosan ugyanakkora távolságokra, azok tetejére hangszórókat eszkábált, a mennyezetre pedig kamerákat. Ezek a térdmagasságú oszlopok digitális metrónomokként ritmikus kopogásokat hallatnak, de
amint valaki vagy valakik bemerészkednek közéjük, a mozgásukkal megváltoztatják ezeknek a hangoknak a sűrűségét.
Így vált a közönség is egyben alkotóvá:
Egy emelettel feljebb már Várnai Gyula Replika című, a rögvalóságból egészen kísértetiesen kiráncigáló műve várta a dobhártyákkal érdeklődőket, és hasonló interaktív részvétellel, mint az előző mű. Ő ideiglenes, talán titokban létező világokra nyíló (vagyis inkább sosem nyíló) ajtókat húzott fel egymás mögé, amelyeken kopogtatni kellett, ezeket a kopogogtatásokat pedig kontaktmikrofonok erősítették fel különféle módokon.
Az egyetlen direkt fényforrással bevilágított, amúgy sötét térben már-már Twin Peaks-esen misztikus közösségi élménnyé vált, ahogyan egy tucat ember az ajtókhoz hajol, és kopogtat, és kopogtat. És kopogtat.
Kicsit arrébb, de még mindig a belvárosban, a Vitkovics Mihály utcában már egy érdekes helyspecifikus alkotással is megismertettek minket a kurátorok: Tornyai Péter Városi tücskök fantázianevű projektjében apró tekerős-csilingelős zenedobozokat alkalmazott, de nem a megszokott módon: a lyukak, amelyekbe beleakadtak a pöckök és adtak így ki hangot, a pesti belváros fontosabb kereszteződéseinek és csomópontjainak alapján helyezkedtek el egymástól, vagyis
kvázi egy helyi térkép alakult át zenévé.
Ennél már csak a szomszédos helyiségben kialakított installáció volt hatásosabb: Kolozsvári Csenge itt egy kirakatba helyezett el vetítéseket páternoszterekről, vagyis a régi korok "liftjéről", amely folyamatosan járt, és mindig átfordult a tetején meg az alján. Vagyis nagyon kellett figyelni, mikor lép be az ember, mert ez sosem állt le. Balesetveszélyességi megfontolásokból ma már nem nagyon alkalmaznak ilyet, és van egy tippem, hogy az EU sem engedélyezné.
De nem a vetítés volt a lényeg, vagyis nem csak az: Csenge ugyanis rezgéseket vezetett a kirakatba, így nekidőlve egyszerre élhettük át a régi felvonók hangulatát, és gondolkodhattunk el azon, hogy a fizika aktuális állása szerint
a világon egyébként minden rezeg, a testünk, a kanapénk, a kávéscsésze a kezünkben.
Rákóczi tér = kurvák
Gaat András művével zárult a kétségtelenül gondolatébresztő séta, éspedig Budapest egykor leginkább a bűn melegágyaként ismert környékén, a valaha volt prostielosztón, a Rákóczi téren. Vagyis mellette egy utcácskában.
Emberünk a lehető legelementárisabban reflektált a környéknek ennek a legendájára: helyi, nyolcadik kerületi lakosokat - sőt, az amszterdami piroslámpás negyed szereplőit! - kérdezte a női test árulásának virágzó bizniszéről. Ők elmondták a magukét, András felvette, majd ebből fabrikált egy olyan fiktív rádióadást, ami fehér zajjal, zörejekkel, bejátszódó egyéb hanghullámokkal idézte meg a hidegháborús korszak tipikus rádiójel-zavarós módszereit.
Szóval, ilyen lett volna egy hajnali szextanácsadásos műsor a Szabad Európa Rádión.
Mindezt ráadásul egy vaksötét térben helyezte el, így kellően frusztrálva töprenghettünk el azon, hogy mennyire ijesztő lenne ezt a "rádióadást" full kihangosítva beleereszteni a pesti éjszakába. Vagy bármelyik város éjszakájába.
Aki esetleg a székesfővárosban járna a napokban, és kulturálisan érzékeny, annak mondjuk, hogy május 31-én zár az OFF-Biennále, addig még több mint 70 rendezvényre kerül sor, amelyek között kiállítások, performanszok, workshopok, beszélgetések, vetítések és szubjektív séták egyaránt szerepelnek. Itt lehet szemezgetni a programok között.
