Tisztelgés Welther Károly előtt
Az '56-os Szövetség Vas Megyei Szervezetének ünnepi közgyűlésével kezdődött az október 23-i programsorozat, majd délután Welther Károly sírjánál folytatódott a megemlékezés. Welther Szolnok-Doboka vármegyében dolgozott tiszti főügyészként, mint állami alkalmazott, 1945-ben egyre nyugatabbra menekült. Szombathelyen telepedett le családjával, de itt is B-listára került. Eleinte jogi tanácsokat adott és különböző segédmunkát végzett. Közben felvették az ügyvédi munkaközösségbe. 1956-ban a Megyei Nemzeti Bizottság elnökévé választották, a szabadulást követő zaklatások miatt öngyilkos lett. ( Forrás) Neki köszönhető, hogy november 4-ig elkerülték a harcok Szombathely városát.
Zászlófelvonás
A Március 15. téren is a hagyományos koreográfia szerint zajlott a megemlékezés, nem túl népes közönség előtt. Az országzászlót a győri 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred díszalegysége húzta fel. Dícséret illeti a Gépipari, Informatikai Műszaki Szakközépiskola és Kollégium diákjait, akik nem egy kényszerből bemagolt, vérszegény produkcióval készültek, igazi átéléssel adták elő ünnepi műsorukat. Az ezt követő 56-os összeállítás viszont nehezen volt kivehető a vásznon, amit ketten fogtak le, el ne vigye a csípős szél. Az idén dr. Puskás Tivadar országgyűlési képviselő, orvos-igazgató mondott beszédet (lásd a lap alján), amely alatt megzavart varjak százai káráltak a levegőben.
Koszorúzás, ünnepi közgyűlés
Az ünneplők lassan átvonultak az 56-osok terére, közben pedig gyarapodott is a létszám, igaz, nem látványosan. A versmondó stúdió előadása után Majthényi László lépett a mikrofonhoz, majd következett a koszorúzás.
Sok szervezet érezte fontosnak képviseltetni magát. A hivatalos ceremónia végén a megemlékezők közül is sokan gyújtottak mécsest az emlékfalnál. A Városházán tartott ünnepi közgyűlés a Bozsodi Quartett és a Polgármesteri Hivatal Versmondó Stúdiója közreműködésével zajlott, majd a polgármester beszélt a forradalom hőseiről és a 18 éves, azaz nagykorú közgyűlésről. Ennek keretében kitért az önkormányzat eredményeire is.
Ünnepi gúnyolódás
Ipkovich beszéde alatt az egyik képviselő látványosan nevetvélt és forgolódott, hogy mások is lássák, mennyire nevetségesnek találja a polgármester mondandóját. Társa közvetlenül az ünnepség végén megjegyezte a polgármesternek, hogy nem termelési beszámolót kellett volna tartania. Úgy tűnik, az emlegetett nagykorúság még messze van.
Dr. Puskás Tivadar ünnepi beszéde
1956. november 5-én délelőtt két 13 éves fiú settenkedett be a Szent Márton úti temetőbe. Rokonaik sírjáról akarták összeszedni a Halottak napi mécses-tartókat. A ravatalozó félig tárt ajtaján keresztül megdöbbentő látványban volt részük. A helyiség aljzatát alkotó olajos-padlón kilenc halott feküdt. Látszott, hogy az ember iránti tisztelet minden szikrája nélkül szórták oda a holttesteket. Volt, akinek a koponyája roncsolódott, volt olyan is, akivel a mellkasán keresztbe menő géppisztoly-sorozat végzett. Az előző nap meggyilkolt nemzetőrök voltak Ők. A történetet mélyen megrendülve mesélte minap a fiúk egyike, képviselőtársam, Básthy Tamás.
Polgármester Úr! Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt Ünneplők! Tisztelt Szombathelyi Polgárok!
Október 23. hármas ünnep Magyarország e kies városában, Szombathelyen. Ünnepeljük 1956. október 23-a forradalmát, ünnepeljük a rendszerváltozást, s ünnepeljük a Város szabadon választott Önkormányzatának megalakulását.
Három történelmi léptékű esemény. Három olyan dolog, amely egy dátumhoz kötődik ugyan, de hosszú folyamatok eredménye. Aki 1956-ról gondolkodik, annak saját életén kell elgondolkodnia. A forradalomtól elválaszthatatlan az, ahogy ötvenkét éven át viszonyultunk hozzá. Az is, ha a megtorlás borzalmát hordoztuk, de az is, ha felejteni akartuk. Az is, hogy hallgattunk-e róla, vagy elmondtuk gyermekeinknek. Ha csak annyit tett valaki, hogy három évtizeden át nem vette szájára soha az ellenforradalom szót 56-tal kapcsolatban, a forradalom egyik legfontosabb üzenetét őrizte: azt, hogy nem veti alá magát többé a hazugságnak.
De el kell számolnia azzal is, immár minden generációnak, mi történt 56-tal a szabad Magyarország 19 éve alatt. 1990-ben a demokratikusan választott Országgyűlés első ülésén nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át. Azóta a hivatalból ünneplők mind ’56 örökösének mondják magukat. Ám 1956 örökségéhez a rákövetkező 30 év öröksége is hozzátartozik, és hozzátartozik még a rendszerváltozás és a forradalom viszonyának a tisztázása is.
1989-ben az 56-os forradalom egy pillanatra újra felfénylett. Nagy Imre és a forradalom mártírjainak újratemetése igazságot szolgáltatott. Sokan úgy érezték, ezzel megszabadultak az előző rendszer hazugságától.
Ahogy a forradalom 1956-ban egy csapásra megsemmisítette a Rákosi-rendszer legitimitását, úgy a forradalom nevének és becsületének visszaállítása 1989-ben a Kádár-rendszer legitimitását szüntette meg. Az új, demokratikus rendszert nem forradalom hozta létre, hanem a békés átmenetről folytatott tárgyalások. 1989 forradalmi változása úgy zajlott le, hogy semmiféle erőszak nem történt. Egy pillanatra meg kell állnunk ma, és bármilyen zűrzavaros is a jelen, ünnepelnünk kell.
Ünnepelnünk kell, mert Nemzetünk nagy pillanatai azért váltak ünneppé, azért váltak hitelesséé, mert lényegük mélyén nem az egyén, hanem a közösség állt, az emberek tekintetüket az igazság felé fordították.
Az Ünnep példa és tanulság.
Az Ünnep mérce és igazodási pont. Mérföldkő, amelyet a Nemzet elfogad, s tetteinek kiindulópontja.
Az Ünnep tartást ad, erkölcsi alapul szolgál és kapaszkodó e nehezen átlátható, bonyolult, anyagiasodó Világban.
Az Ünnep a Múlt tisztelete.
„A múlt nem halt meg, hanem hat reánk” – írja Babits Mihály –; „él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője. Minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá.”
Ezért 1956 történetéhez hozzátartozik az is, amit azóta gondoltunk róla, ami cselekedeteinket mozgatja, és ami hitünket, vágyainkat alakítja. Így ma nem tudunk úgy ünnepelni és emlékezni, hogy 1956 őszének napjai mellett ne gondolnánk a megfélemlített, agyonhallgatott, betiltott október 23-ákra, és ne élnénk át, hinnénk újra azt, amit ötvenkét éve az emberek hittek: lehet, újra lehet hazugság nélkül is élni.
Igen, Tisztelt Szombathelyi Poplgárok, ma nem tudunk úgy ünnepelni, hogy ne gondolnánk a ma hazugságaira.
Ne gondolnánk Pallavicini-Andrássy Borbála akkori naplóbejegyzésére: „ Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd előtt állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket.”
Alexis de Toqueville francia történész az alább idézett gondolatokat a magyar forradalmat megelőző évszázadban vetette papírra, mégis mintha az 52 évvel ezelőtt történtek előzményeiről is, a máról is szólna.
„ …a tapasztalat azt mutatja, hogy egy rossz kormány számára a legveszélyesebb pillanat akkor következik be, amikor megpróbálja magát megreformálni. (…) A szenvedés, amelyet a nép türelemmel viselt, amíg az elkerülhetetlennek látszott, abban a pillanatban, amikor felcsillan a szabadulás reménye, elviselhetetlenné válik. A reform ekkor csak arra alkalmas, hogy megmutassa az embereknek, mi az, ami még mindig elnyomja őket, s ami most még kevésbé elviselhető.”
1956 több volt, mint forradalom.
A forradalmak lényegéhez tartozott ugyanis a terror. 1956-ból azonban hiányzott az intézményesített terror.
És 1956 bebizonyította azt is, hogy a belülről fakadó, a nemes eszmékből táplálkozó rend erősebb, szilárdabb, mint a gyűlölet és a bosszú fűtötte mámor. A méltóság, a becsület, a tisztesség hatalma nagyobb, mint a zavarosban könnyen megszerezhetőnek ígérkező préda csábítása: a fosztogatás hiánya és az utcákra kihelyezett, az elesettek családjait támogató pénzgyűjtő ládák érintetlensége miatt is tartják 1956-ot a legtisztább forradalomnak.
1956 forradalma, bár az élet nyomorúságos valóságában november 4-én elbukott, azért is él tovább és győzött, mert mérce maradt. „ Az erőszak csak hazugsággal tud takarózni, és a hazugság csak erőszakkal képes fenntartani magát” – mondta a szovjet Gulágot megjárt író, Alexandr Szolzsenyicin. Mára a magyar emberek java része újra megtanulhatta a keserű leckét, hogy az a társadalom, amely hajlandó feladni egy kis szabadságot egy kis jólét érdekében, egyiket sem érdemli, és mindkettőt elveszíti.
2006. október 23-a óta tudjuk, hogy mi is veszítettünk a szabadságunkból, a jólétnek pedig hosszú időre búcsút inthettünk. Igen, kedves barátaim, a hazugság árának még csak a kamatát kezdtük törleszteni.
De mi még mindig, rendületlenül bízunk az alapvető demokrácia jövőjében. Az emberek felismerték, hogy bajban vannak, és ki akarják nyilvánítani az akaratukat.
A mi módszerünk a fáradhatatlan meggyőzés, nem az erőszak. Mi csak annyit mondunk az embereknek: legyen az iránytűd a lelkiismereted. 1956 szelleme, a mérce ma is kötelez.
Ma is rá kell ébrednünk, hogy párthovatartozástól, származástól, vagyoni helyzetünktől függetlenül elsősorban valamennyien magyarok vagyunk, egy nemzet.
Csak magyarként, csak egy nemzetként védhetjük meg szabadságunkat, csak egy nemzetként lábalhatunk ki a válságból, csak egy nemzetként tervezhetünk jövőt magunknak.
Csak együtt sikerülhet, mert ne feledjük: egyetlen politikai rendszer, még egy diktatúra sem maradhat fönn hosszú távon az emberek bizalma és támogatása nélkül.
Az ünnep kötelez is bennünket. Bennünket, a múlt örököseit, s a jövő gyökereit. Kötelez bennünket a hitre. Kötelez arra, hogy keményen, tisztességesen dolgozzunk, tegyük a dolgunkat.
Kötelez a munkára és a böcsületre!
Dr. Ipkovich György beszéde az ünnepi közgyűlésen
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves szombathelyiek!
Október 23-a a szabad Magyarország legfontosabb dátuma. 1956-ban a köztársaság ezen a napon fogant, és 1989-ben ugyanezen a napon született meg.
Október 23-a a szabad Magyarország születésnapja, mindannyiunk ünnepe, Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata megalakulásának, az első szabadon választott és e napon esküt tett testületének születésnapja. A tizennyolcadik.
Immár testületünk is nagykorú lett.
Tisztelt Közgyűlés!
Egyik legnagyobb ünnepünkre emlékezve ültünk ma össze. Egyik legnagyobbra, s időben a legfiatalabbra is egyben. 1956. október 23-án évek óta fokozódó társadalmi elégedetlenség jutott el a robbanásig, és amit akkor véghezvittek elődeink, példaértékű lett az egész világ számára. Büszkeséggel gondolhatunk azokra, akikben volt merészség a cselekvéshez, hogy október 23-án egy nemzet mondhassa majd azt: elég volt a megalázottságból, a félelemből és kiszolgáltatottságból, az éjszakai elhurcolásokból és a rögtönítélő népbírósági perekből.
1956 őszén hazánk elkeseredett harcot vívott a függetlenségéért, valódi szabadságáért. Rövid ideig, mindössze 11 napig élt, lángolt csak a remény.
November 4-én a szovjet csapatok világhatalmi játszma részeként vérbe fojtották a szabadságharcot, s a világ mindezt tétlenül nézte. Ma a hősökre emlékeztünk, a számtalan fiatalra, akik életüket áldozták Magyarországért.
Évente megállunk egy rövid ünnepi megemlékezésre, felidézzük az egykori eseményeket, látjuk a régi képeket, a jelképpé nőtt lyukas zászlókat, amelyekből kivágták a magyar nép által elutasított címert. Az akkori lelkesedés, áldozatvállalás, önfeláldozó hősiesség örök példaként végig kell, hogy kísérje hétköznapjainkat is.
A haza szeretete nemcsak az ünnepekhez kötődik, hanem a mindennapi élethez, de feltöltődni az ünnepi megemlékezések segítenek.
Tisztelt Közgyűlés! Október 23-ának tisztelete vezérelte városunkat is akkor, amikor az első szabadon választott közgyűlése megalakult, tagjai letették az esküt és megválasztották első polgármesterünket. Ekként ez a nap városunk történetében is piros betűs, megkülönböztetett ünneppé vált.
18 esztendő telt el azóta, és lassan a történelem részévé válik ez is. Az újonnan megalakult szabadon választott közgyűlés tagjaként 32 társammal együtt bizsergő izgalommal néztünk a jövőbe. Nem tudtuk, hogy mi következik, de éreztük, hogy valami új lesz az osztályrészünk. Valamennyien tudtuk, hogy a hatalmas felelősség hárul ránk: a választók bizalmából a várost kell fejlesztenünk, építenünk, s új, demokratikus működést kell kialakítanunk.
A munkák kezdetén azt a célt fogalmaztuk meg, hogy Szombathely a szellemi és kulturális élet, az oktatás, az egészségügy, a szolgáltatások, a kereskedelem, az idegenforgalom és a közigazgatás területén - az igazi európai városként - regionális centrum legyen. Olyan város építéséért dolgozzunk, amely egészséges, jó társadalmi közérzetet és rendezett, igényes települési környezetet nyújt minden polgára számára. Arra törekedtünk, hogy Szombathely megőrizze és ápolja történelmi légkörét, szellemiségét, kialakult építészeti értékeit. Úgy érzem, hogy céljaink megvalósulni látszanak.
Ez a 18 év nagy változást hozott. Létrehoztuk az ipari parkot, s benépesült munkahelyekkel, mely biztosítja a város kenyerét. Lépésről-lépésre kiépült az elkerülő útrendszer, megkímélve városunkat az átmenő forgalomtól, s hogy ez milyen fontos fejlesztés volt, azt más városok szomorú példája bizonyítja.
Folyamatosan megújuló utcák, kerékpárutak, parkok és sétányok jelezték, hogy jól sáfárkodott a város a megkapott lehetőséggel. Eredményesen kapcsolódtunk az európai programokhoz, ciklusokon átívelő munkával újult meg csatornarendszerünk és szennyvízkezelésünk, biztosítva a város ivóvízbázisának védelmét is. A teljesen felújított és kulturális kínálattal feldíszített Fő terünk jó lehetőséget ad a szépítő munka folytatására, a város mind nagyobb részének rekonstrukciójára.
Kezdetektől fontos számunka az oktatás. Iskolaváros lettünk, középiskolásaink 60 százaléka ma már nem szombathelyi lakos. Létrehoztuk a Területi Integrált Szakképző Központot, hogy megteremtsük a befektetőknek elengedhetetlenül szükséges, korszerű tudással rendelkező szakemberek képzését. Jó hír, hogy iskoláink felújítása a jövőben folytatódni fog.
A kultúra is a tevékenységünk homlokterében állt.
Máshol megszüntették, mi megőriztük és felújítottuk a mozinkat, és a ma-holnap a külső felújítást is befejezzük. Közös fenntartású kulturális intézményeket működtettünk kezdettektől fogva, a Képtár, a Szimfonikus Zenekar, az Ungaresca Táncegyüttes messze viszi jó hírünket, az Agora Kulturális és Turisztikai központ gazdagítja kulturális kínálatunkat.
Szombathely évtizedes álma valósult meg 2007-ben, amikor Közgyűlésünk példaadó módon egyhangú szavazattal létrehozta a szombathelyi Weöres Sándor Színház Nonprofit Kft-t. E lépéssel egyenrangú partnerei lettünk kulturális téren a minket körülvevő megyei jogú városoknak. Köszönet jár mindazoknak, akik e munkában részt vettek és társaink voltak és hittek az eredményben.
Az előttünk álló feladatok sem kisebbek. Szorgalmazzuk, hogy végre gyorsforgalmi út érje el városunkat, s lendületet adva gazdasági fejlődésünknek. Elő kell készítenünk a térség legnagyobb kiterjedésű logisztikai parkjának létrehozását, lehetőséget nyújtva további munkahelyteremtéseknek.
Belső közlekedési rendszerünket a kor igényéhez kell igazítanunk, a Csaba utcai vasúti felüljáró létrehozásával és a belső úthálózat további korszerűsítésével, kerékpárút hálózat kiépítésével. Fontos, hogy árvízvédelmünk megvalósuljon a lukácsházi víztározó megépítésével, környezetünk szépüljön, az Arborétum megújuljon, helyt álljuk Európában városunk virágosításával.
Vagyis feladatunk van bőven.
Célunk az itt élő emberek életének javítása, mert munkánk középpontjában a szombathelyi ember áll. Bonyolulttá váló világunkban mégis sokan teszik fel a kérdést: vajon meg tudjuk-e oldani az előttünk álló feladatokat, ki tudjuk-e használni lehetőségeinket, nem fenyeget-e az a veszély, hogy belső széthúzás vagy viszály erőtleníti el karunk erejét és építés helyett rombolás következik.
Régi igazság: azt nagyon könnyen el lehet érni, hogy ne történjen semmi. Az elmúlt 18 év azt üzeni: nem így lesz! Szombathely továbbra is dinamikus, erős, fejlődő város lesz.
56 szelleme is azt üzeni: egy konkrét célért össze tud fogni rengeteg ember és sikerre tudja vinni a közös ügyet. Úgy gondolom, hogy Szombathely fejlődése és virágzása ilyen közös ügy.
Vitatkozva és gondolkodva, de közösen tudunk előremenni és eredményekről fogunk számot adni az elkövetkezendő évek minden október 23. napján.
