Napok teltek el azóta, hogy sokadmagunkkal, telt házban Pál Ferit hallgattuk Szombathelyen. Azóta, ha kicsit is kibillenünk vagy ha szúrni kezd a mellkas, bevillan: nem jó ez így, rendben, fáj, de nincs felesleges pánik. Az egyensúlyvesztésnek örülni kell, mert ez is egy figyelmeztetés arra, hogy állj meg, pihenj, valami nem jó! Pál Feriben ez a legjobb, hogy mint egy ultrahangos kezelés, észrevétlenül a bőr alá kúszik, aztán napok múlva fejti ki igazán a hatását.
Nem először hallgattuk Pál Ferit itt a Nyitott Akadémián sem, egyszerű és jó előadó, közérthető és követhető, olyan lelki fröccsöt ad, amiben nincs felesleges maszlag, célirányos, és mindig van új mondanivalója. Az ötvenes nyakigláb, farmeres katolikus pap, volt országos magasugró bajnok előadásán bárki részt vehet, nem kell semmilyen vallási, ideológiai elvárásnak megfelelnie. Csak szeretni lehet stand-up comedy-hez hasonló közvetlen, gyakran csapongó, humoros történeteit, székkel eljátszott példázatait.
A mostani téma, mint ahogy ez elején vázoltuk, az egyensúlyvesztés. Pár fontos gondolatot feljegyeztünk, mindenkinek tanulságos lehet, nyomokban már biztos saját gondolatokkal is fűszereztük, vigyázat!
Első jó hír, közölte a pap mosolyogva, hogy élete során mindenki számtalan önstabilizáló technikával vértezte már fel magát, ha akarjuk, ha nem, mind szakértői vagyunk ennek a témának. Sokan, ha elkezdünk félni valamitől, egy nyilvános fellépéstől szorongani, pontosan tudjuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy gyorsan megnyugtassuk magunkat.
Elmeséli, ő is szorongós és nagyon tud izgulni egy-egy előadás előtt. Kitalált magának egy önstabilizáló módszert: előadás előtt nagy alapossággal megköti a cipőfűzőjét. Végigméri a cipőket, közben erre gondol: „ha ők jól vannak, én is jól vagyok”. De találkozott olyan előadóval, akinek ezt a belső egyensúlyt egy zsebbe rejtett kő adta meg, egy hölgy pedig, akinek előadóként kellett megmutatnia magát, színes körmeibe „kapaszkodott”.
Egyszer egy segítségkérő nagymamának kínjában, hirtelen ötletből adott egy követ, hogy azt küldi a nagybeteg kis unokájának. De nem ám akármilyen követ, olyat, ami Jeruzsálemből való, onnan, ahol Jézus élt. Nem gondolta ő sem teljesen komolyan, de semmi jobb nem jutott eszébe, hogyan is segíthetne. A fiú meggyógyult. Pál Feri azonban hozzátette, nyilván nem a kő gyógyította meg, hanem az általa visszakapott lelki egyensúly. Hogy ott a kő, majd csak lesz valahogy.... Működésbe lépett önstabilizálás, amire könnyen rámondjuk, hogy pótcselekvés, de nem az: önstabilizálás.
Az első alapszabály: az egyensúlyvesztés legalább olyan értékes lelki állapot mint az egyensúly
Ha nem engedjük meg magunknak néha az egyensúlyvesztést, sohasem találunk rá a nagyobb egyensúlyra. Mert az ember bármi áron, ösztönösen az egyensúlyra törekszik, azon az áron is, hogy ez az egyensúly megbetegítő vagy káros is lehet. Az ember a megszokott egyensúlytalanságot is harmonikusnak érzi -hiszen arra van teremtve. Ilyenkor előbbre jutnánk, ha fel mernénk vállalni az egyensúlyvesztést, hogy abból egyszer megszülessen valami jobb.
Hagyjuk meg maguknak az érzést, hogy végre átéljünk valamit ami felforgat, éljük át egyensúlyvesztést!- tanácsolja.
Káros egyensúlyra jó példa az a család, ahol a gyerek, mint a családterapeutánál kiderült, azért lett súlyosan asztmás, hogy míg az ő betegségével foglalkoznak, a szülők addig sem egymással veszekednek. Mert ha rá figyeltek, az ő rohamát akarták csillapítani, rövid időre visszaköltözött az otthonukba a béke.
Ne úgy képzeljük el, hogy az egyik oldalon ott egyensúly, a másikon pedig az egyensúlyvesztés, hogy az egyik a jó a másik pedig a rossz. Nem két végponttal állunk szemben, hanem ezek az állapotok egymáshoz képest is folytonos mozgásban vannak.
Fogadjuk el: a test a legjobb barátunk, törődik velünk, bármi van, akár betegséggel is, önmagát feláldozva, de a segítségünkre siet!
Az egyessúlyvesztés egyik jellemző tünete a pánikroham, tanuljunk meg tájékozódni benne!
Nem az a legrosszabb egy-egy pánikrohamban, hogy durván jelez a test, és megjelennek a kellemetlen fizikai érzetek, hanem az ezeket kommentáló másodlagos érzelmeink. Halálfélelembe sokkoljuk magunkat, ez teszi igazán elviselhetetlenné a pánikrohamot. Hogy a végére tényleg azt érezzük, ennél rosszabb nincs, mindjárt elpusztulunk, semmire sem vagyunk jók.
Pál Feri tanácsa: ismerjük fel magunkon a pánikrohamot, kezeljük a helyén, és cseréljük fel a rohamot kísérő rossz gondolatokat jobbakra. Ilyenekre például, hogy nyugi, nincs itt a világvége, nem lesz baj. Most elvesztettem az egyensúlyomat, de ez egy figyelmeztetés, lássuk csak, mit jelez nekem a testem.
Be kell látnunk, a testünk bizony előre jelez, jobban tudja mint mi, mikor kell váltanunk, mikor állunk az egyensúlyvesztés előszobájában. A legrosszabb pedig amit tehetünk, hogy elnyomjuk magunkban a jeleket. Fáj a fejünk, bekapunk egy gyógyszert, hogy előbb szabaduljunk a tünetektől.
Vannak kikerülhetetlen alapfeszültségek az életben, ismerjük fel őket!
Az első és talán legfontosabb alapfeszültség, ami mindannyiunkat gyakorta szétszed: az önkifejezés vagy alkalmazkodás szabadsága. Mennyire adjuk fel magunkat a munkahelyen vagy egy párkapcsolatban? Egész életünk ennek a kettősségnek a játéka.
Látni kell azonban, ez sem fekete-fehér. Az sem jó, ha állandóan önkifejezni akarunk, de az sem, ha folyton és mindig tűrünk, elnyomjuk a saját akaratunkat. A belső szabadság mindannyiunk elemi igénye, de néha megengedhetjük magunknak, hogy alkalmazkodjunk,.
A másik állandó feszültségforrás egy párkapcsolatban: a biztonság és a szenvedély feloldhatatlan kettőse. Úgy kell elképzelnünk, mint a közlekedőedényeket, ahogy a biztonság nő, úgy csökken a szenvedély és viszont. A szerelmesek a biztonság kedvéért, a "mi érzés" fenntartásáért gyakran agyonszabályozzák egymást. A szerelem alapja azonban a szenvedély, de ezzel a bizonytalanság és a félelem jár együtt.
A biztonság azonban unalmas, egy párkapcsolatban az agyonszabályozással teret adunk az unalommal. A kérdés mit választunk, a szenvedélyt, vele teret adva a félelemnek, vagy az unalmat. Mennyire bírjuk elviselni a két érzés ellen-dinamikáját - egyszerre sajnos nem lehet mindkettőt megélni.
Szintén egy alapkonfliktus az, amit minden anya érez magában, aki a család mellett saját karriert is épít, vagy akár csak munkahelyre jár. Fontos, hogy amikor a munkahelyen vagyunk, foglalkozzunk a karrierünkkel, amikor otthon, tegyük félre a munkát, és ha csak tizenöt percnyi időnk van, akkor azt adjuk oda a gyerekeknek. Egyszerre viszont nem lehet megélni mind a kettőt.
Egyensúlyvesztések, amikből nem lehet csak úgy kijönni
Vannak olyan lelki fájdalmak, figyelmeztet Pál Feri, amik nem csupán egyensúlyvesztést okoznak, hanem begyógyíthatatlan sebeket marnak a lelkünkbe. Ezekkel nincs mit tenni, meg kell tanulni velük együtt élni, résen lenni. Meg kell tanulnunk bennük tájékozódni!
Egy kísérletben – mesélte a előadásának vége felé - 650 házaspár figyeltek 14 éven át. A párok 69 százaléka ez idő alatt megoldhatatlan problémákkal kellett, hogy szembenézzen. Egyesek elváltak, mások nem. A kísérlet tanulsága szerint azok nem váltak el, akik megtanultak együtt élni ezekkel a megoldhatatlan problémákkal. Így kell nekünk is tenni saját egyensúlyvesztéseinkkel. Mert mindannyiunk életében vannak ellentmondások, sokszor megoldhatatlanok, mert „Az életnek drámai természete van”.
