Mint arról pár hónap alatt kétszer is hírt adtunk (például itt), a Szombathelyi Művészeti Szakgimnázium júniusban érettségizett képző- és iparművészeti osztálya - egyedüli vidéki részvevőként - szereplője egy tíz országra kiterjedő, exkluzív nemzetközi kreatív projektnek, amely az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma egyik nagyon érdekes, online is elérhető kiállításának anyagához kapcsolódott.
A projekt részben a Soá, részben pedig az 1994-es ruandai népirtás tragikus tapasztalataira építve a megkülönböztetést és üldöztetést elszenvedők közvetlen környezetének, ismerősöknek, rokonoknak, szomszédoknak a tragédiákban való felelősségét, ennek formáit és mélységét vizsgálta. Az ezt feldolgozó órák és iskolán kívüli események után a diákok egy ötletgazdag, hatásos, sok esetben provokatív és a befogadót közvetlenül is megszólító, ráadásul informatív és érzékenyítő kiállítási anyagot hoztak össze (ez volt látogatható két hétig a Művészeti város felé is nyitott iskolai galériájában).
Két hete pár napra városunk és a szombathelyi művészetisek vendége volt az eredetileg angoltanár Peter Fredlake, aki nemcsak a Holokauszt Emlékmúzeumban működő Levine Intézet Tanárképző és Egyedi Programok osztályának igazgatója, hanem a szóban forgó izgalmas projekt washingtoni irányítója is.
Azon túl, hogy személyesen első ízben pont városunkban találkozott a magyar kiállítással, aminek megszületését hónapokig az amerikai fővárosból kísérte figyelemmel, több érdekes programnak is részese és egyik (fő)szereplője volt. Október 21-én a Művészeti ebben a tanévben érettségiző képzőseinek tartott egy hosszabb rendhagyó órát, amin a világháborús és a ruandai népirtások fotódokumentációra építve a sérülékeny, kiszolgáltatott emberek és közösségek képi ábrázolásának sajátosságait, az ilyen fotók befogadóra gyakorolt hatásait, a képek elkészítésének ma is aktuális morális tanulságait vitatták meg.
Őslakosok, zsidók, romák, ruandaiak - mások, és mégis ugyanazok
A szokatlanabb óramenet ellenére a diákok nagy aktivitással, például az osztályban tanító több tanárukkal kiscsoportos munkában dolgoztak. Néha még a nagyon felkészült, végtelenül nyitott amerikai vendég számára is szokatlanul bátor, a sztereotípiákra és a politikai-ideológiai megszokások következetlenségeire nyíltan rámutató válaszokat adtak fontos kérdésekre.
A jól sikerült, és a kicsöngetés után is hosszas beszélgetésbe torkolló tanóra után Peter Fredlake a Savaria Mozi aulájában rögtönzött beszélgetősarokban szombathelyi sajtófotósokkal találkozott. A kötetlen beszélgetés témája itt lényegében ugyanaz volt, mint a tanóráé: milyen felelőssége, mekkora intellektuális és érzelmi jelenléte van a fotósnak azokban a képkészítési helyzetekben, amik sokszor egészen drámai vagy éppen teljesen hétköznapi körülmények között mutatnak be kiszolgáltatott vagy akár megalázott embereket.
A szombathelyi fotóriporterek a lapunk felületéről vagy éppen a helyi sajtófotó kiállításokról már ismert felvételeik kapcsán beszéltek az adott fotók elkészítésének körülményeiről, a rajtuk szereplő emberek történeteiről, a fotózások és a képek utóéletei során őket mint alkotókat a saját felvételikhez fűző személyes érzelmi viszonyokról. Vagy éppen a képek által felvetett, néha egészen súlyos morális dilemmákról, esetleg az azokra érkezett olvasói kommentekről - tehát a fotóik érzékelhető hatásairól.
Közel az emberhez - közel az emberiességhez
Galériánkban egy kisebb válogatást láthat az érdeklődő azokból a felvételekből, amik az egyre barátibbá való beszélgetés tárgyai voltak. Benkő Sándor autista kislányról készült szeretetteljes sorozatának egy darabját, Bonyhádi Zoltán kollégánknak a komfort nélküli lakásban élő mozgáskorlátozott férfi életkörülményeit vagy éppen az értelmi fogyatékosok ünnepségét megörökítő képeit, Garai Antalnak a transzszexuális előadóművész Novák Angéláról készült fotóját. Vagy Szendi Péter díjnyertes felvételét, és Vágvölgyi Bálint kollégánk megrázó képét a tavaly szeptemberi nagy magyarországi migráns-krízis pillanatairól és arcairól.
Tehetségesek - pedig nem is magyarok
A beszélgetés külön izgalmas pillanata volt a hóhér akasztása: amikor Peter Fredlake-nek a múzeum képviseletében Ruandában tett 2011-es látogatása során készült fotóira került sor. Ahogyan a két külön törzshöz tartozó barát, vagy éppen a fék nélküli kerékpárján hatalmas krumpliszsákokat fuvarozó férfi portréit látva a szombathelyi sajtófotósok doyenje, Benkő Sándor megjegyezte: washingtoni beszélgetőtársuk nemcsak értelmezni, hanem elkészíteni is nagy érzékenységgel tudja a fotográfiákat.
Az amerikai vendégeikkel versenyt futó és őket könnyedén legyőző ruandai fiúk felvételét pedig bármelyik profi sajtófotós szívesen venné a nevére. A találkozás zárására a beszélgetés szervezői még egy igazi unikummal is készültek: az amerikai nagykövetséget ügyvivőként képviselő André Goodfriend néhány, a beszélgetés többi fotójához hasonlóan erős-ütős és szintén mély empátiáról tanúskodó, kifejezetten privát felvételét mutatták be a helyi kollégáknak. Az 1980-as felvételek közül kettő San Franciscóban készült, egy pedig ugyanabban az évben guatemalai gyerekekről.
Peter Fredlake a tanórán és a sajtóbeszélgetésen is idézte a magyar származású, Amerikában is sokat dolgozó világhírű fotóriporter, Robert Capa egyik híres mondását, miszerint „Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni.” Nos, washingtoni vendégünk szombathelyi látogatása és a jelen cikkhez mellékelt fotógaléria a bizonyíték arra, hogy pontos, tisztességes és a társadalmi és morális érzékenységük mellett is erős felvételeket nem kizárólag magyarok tudnak készíteni! Hogy egy másik sokat citált Capa-idézetre is hivatkozzunk: „Ha nem elég jó a fényképed, nem mentél elég közel.”
Azok a diákok, tanárok és szakemberek (például Kozák Zsuzsanna, a projektet itthon irányító Vizuális Világ Alapítvány vezetője), valamint szombathelyi fotósok, akik részesei voltak a fenti találkozásoknak, mind a fotók sokszor megrázó témáihoz, mind egymás megértéséhez elég közel mentek. Történt mindez akkor, amikor lassan a már a helyi sajtót is eléri a legújabb, hisztérikus magyar médiaháború szele (ahol már nem egyszerűen az a kérdés, hogy a különféle meggyőződésű szerkesztőségek hogyan, hanem hogy egyáltalán adnak-e olvasóiknak hírt vagy képet a különféle eseményekről). Így ennek a napnak az inspiráló találkozásai a józanság és a kommunikáció apró, de reménykeltő jelei voltak.
