Nyúlós-nyálkás éjszaka, ha nem a Quimbyről lenne szó, nincs ami kirobbantana a fotelemből. Az autóból kiszállva behúzott nyakkal, pocsolyákat átugrálva szedem a lábam. A Savaria Mozi bejáratánál egy kétségbeesett sajtós kollégába ütközöm, hiába a sajtóregisztráció, valaki bement a nevében, így maradt parlagon. Elképedek. Simán bejutok, de a rossz érzés sokáig elkísér, és nem csak azért, mert velem is megtörténhetett volna.
Az alulában már trappol az Elefánt
A szombathelyi gyökerekkel bíró srácok egy-két szám erejéig már eddig is megvoltak, de most fedeztem fel csak igazán őket. Az Elefánt a legszebb klubkorszakomat idézi: a füstös, izzadság- és sörszagú, műanyag poharakon taposó, világmegváltós korai kispálos, pál utcai fiús estéket. Érdes, jó a hang, él a szöveg, melankolikus-vidám a tartalom. Képzeletben keringőzünk mi is a jazzes alaptónusú, ¾-es zenei újraértelmezéseken. Különleges dallamvilág ez, érdekes ritmusváltásokkal, tartalmas szövegekkel. Aggódom is értük, túl tehetségesek, túl művészek ehhez a nagyon más ritmusban zakatoló világhoz.
Kis szünet, aztán a másfél éves szombathelyi nélkülözés után újra rázendít a Quimby
Jöhet a kötelező csapolt sör, először kézbe, aztán a kabátra, mert reménytelennek tűnik ebben a heringraktárban elaraszolni a ruhatárig. A legjobb helyekért harcol a középkorú és fiatal szombathelyi értelmiség, a mérnök, a mesterfodrász, a tanár, köztük és előttem keresi a helyét két huszonéves leszbikusnak tűnő (helyesebben ~ként viselkedő) kiscsaj. Ez is belefér, ahogy jó látni azt is, hogy nem egy ötvenes házaspár is kimozdult a tévé elől, saját jogon, nem csak a gyereket elkísérve. És akkor, a gépeknek és az élőzenének legyen hála, másfél éves szombathelyi nélkülözés után újra rázendít a Quimby.
Elém furakszik három toronymagas fiatalember, nem bánom, más ütemben mozgunk, így hol látok, hol nem. Hátrébb sem jobb a helyzet, onnan csak a fülfájdító lüktetés marad meg, a látványból semmit sem kapok. Valakinek hangyairtó-szagú a parfümje. Nem kedvelem a moziaulát, mintha egy közös kriptában szorongana egy kaptárnyi rovar. A Quimby nem egy számában hiányolom a megszokott hangzást, nem hallom ki Líviusz hangját, a számok egy nagy zajos lüktetéssé olvadnak össze. De végül is jó ez így, ahogy múlik az idő, úgy kap erőre a buli. Ilyen egy rockkoncert egy klubban, Kiss Tibiék ezt akarták, megkapták.
Megadom magam: újra és újra meg kell állapítanom, jó zene ez, legalább három zenekarra való stílus keveredik. A csendesülős koncertjeikre (életkorból kifolyólag) jobban vevő vagyok, a Quimby-színház hangzásban is más minőség, és a ridegebb, de profi technikával megkoreografált nagyszínpadi produkciók is jobban szólnak. A klubozás tényleg más, a műfaj a zúzósabb számoknak kedvez, itt kevésbé tudunk mit kezdeni Kiss Tibi melankolikus-bluesos magán gitárszámaival. Ide ereszd el a hajam, a trombitás Kárpáti Dodi prodigys beütésű elszállása (Unbekannte Schmerzen) kell, élőben is állatul szól, hallották már? Az új kevésbé pörgős számoknál (Kaktuszliget címmel jön a lemez) ezért kicsit le is ül a buli, újra és újra fel kell tornászni hangulatot.
Nézem Kiss Tibit és az ingét
Először hónaljban nedvesedik, aztán már hátán is megjelenik a folt, amely számról számra nő, végül az egész ember merő izzadság. Így úszunk mi is befelé, számról számra merülünk a „csodaország” felszíne alá. A ráadáson túl, az utolsó számban Kiss Tibi és Líviusz egymásra borulnak. Ebből a mozdulatlanságból születik meg az egyik személyes kedvencem: a Magamat adom. Nem tettek különösebben mást ezen az estén, magukat próbálgatták, Szigetes csúcspont után most keresgélnek: mi van 22 év után? Meddig kellünk, meddig kelletek?
