Nem szoktam végigizgulni a kereskedelmi adók tehetségkutatóit, Gigi saját dalai finoman szólva nem esnek az érdeklődésem centrumába, de kislányom nagyon lelkes, és én tisztelem a rajongását. (Ezredszerre hallgatva a Vadonatúj érzés már egészen a szívemhez nőtt.) Ezért vagyok itt. Meg persze kíváncsivá tettek: mire képes ez a szerény mosolyú bakfis, ha összeeresztik egy szimfonikus zenekarral, és teltháznyi szombathelyi közönséggel.
Csak nézek a Sportházban, és ámulok, hogy pénztelen időkben, többezres jegyárak mellett - a héten, Zorán után másodszor – is képes az Agora a Savaria a Szimfonikusokkal és Gigivel teltházat produkálni. A felvezetőként a falra kivetített kisfilm részben választ is ad, miért: jó választás, minőségi tálalás, és nem mellesleg ügyesen felépített a médiakampány. Hiszen Szombathelyen hetek óta a csapból is Gigi folyt. Lehet ebből is tanulni: Lady Di óta tudjuk, a visszafogott mosoly és integetés nagy kincs, kutyát sétáltatva is remekül lehet imázst építeni.
Valamit tud Mérei Tamás (a szervező zenekar-igazgató) és a Radics-család – mert az utóbbi évek tehetségkutató futószalagjai által kitermelt fiúk és lányok – egy-két kivételtől eltekintve - esélyt se kaphatnának valami hasonlóra, egyáltalán arra, hogy a vidéki falunapok színpadán túl is megvillanthassák tehetségüket. A Radics-papáról azonban hallani, nagyon megválogatja, lányát hol engedi fellépni.
Ügyes húzás ez a szimfonikus párosítás, elég csak a sorok közé nézni, komplett családokat, iskolás lányokat, negyvenes-ötvenes párok hadát látom. Így lehet egyszerre, egy nagy terembe leültetni azokat a tiniket, akiknek szíve a Vadonatúj érzésre dobban, és azokat az idősebb, pop-koncerteket messze elkerülő párokat, akiket a nagyzenekari körítés vonz, vagy azokat a családokat, akik Megasztáros nosztalgiázásból élőben is szeretnék fel vagy lepontozni Gigit.
A mostani szombathelyi koncert – a vadonatúj dalok, szimfonikus hangszerelésben - nem előzmény nélküli, ugyanis nemrég Pécsen, Valentin napon a Pannon Filharmonikusokkal már hasonló módon koncertezett, és jó bulit csináltak. (Folytatás májusban, Miskolcon az ottani zenekarral…) Másrészt Szombathelyen, a legutóbbi Hollywood Classicson 
Terminátort küldött az óvodába a Hollywood Classics 2012. October 13. 17:14 már bizonyítottak együtt.
A számok szimfonikus zenekarra hangszerelve tényleg nagyon mások, és nem csak azért, mert a körítésnek is megadják a módját. Két óriáskivetítőn is követhetjük a koncertet, gondosan koreografált színpadi fények segítik a produkciót, az énekesnő megjelenése is alkalomhoz illő, jól áll neki a pink és a fekete kisestélyi. Tüneményes, mint egy indiai hercegnő.
A színpadon szeretni való tinilány, szertelen fekete kiscsikó, üde, átható színpadi jelenség. Aki koncert közben nevetve közli, hogy most muszáj megigazítani a melltartóját, és simán bevallja, hogy épp fogalma sincs arról, melyik száma következik. Táncol, pörög, él a színpadon. Lesz ez még lazább és Gigisebb is, de amit látunk, az tényleg ígéretes. Dalok előtti bevezetője lehetne több is, szívesen hallanék még arról, egy 16 éves kiscsajnak miért fontosak, mit jelentenek ezek a klasszikus számok – de ezt is tanulni kell. A vendég, Kökény Attila otthonosabban beszél és jár-kel a színpadon.
Duettjeik közben nézem a képernyőt, mikor tűnik fel a telefonszám, hol kell szavazni. Az első saját Kökény-dallal nagyon nincs bajom (szép az előadás), a másodiknál már a lányt várom vissza (amolyan táncdalfesztiválos húrokat penget meg bennem).
Amikor aztán Gigi újra elereszti a hangját, eláll a nézőtéren a lélegzet, amikor Gershwint vagy Whitney Houstont énekel, minden szempár csillog, szájak maradnak tátva.
Saját dalaira – a kötelező slágereken túl persze – kevésbé kattanunk rá. Kivétel a szwinges saját szerzemény, az tetszik, a szövegét két közhelyes szóban leírhatnám, de végre egy friss és pörgős, életteli melódia, ami szintén jól fekszik az előadónak. Megasztáron, világsztárokat kopírozó hangcsillogtatáson túl létezik egy másik út, ami nyitva áll, és érdemes lenne elindulni rajta. (Ehhez azonban több napsugaras, fiatalos dalt, pörgősebb melódiát is írhatnának neki.)
Az énekesnő egyéniségén túl a szimfonikus hangszereléstől (zongorával, gitárral, szaxofonnal, dobokkal megerősítve) élmény ez az este, válnak testessé, éretté a dalok. Pejtsik Péter (zeneszerző, hangszerelő, előadó, karmester, az After Crying alapítója) most jobban háttérben marad, mint a Hollywood Classicson, de lelkesedése így is sodorja a zenekart, számról számra jobban élvezzük mi is ezt a parádét. Gigivel való összenézései őszinték és kedvesek. A zenekar hozza a legjobb formáját, viszi a hátán a produkciót.
Profi volt. A szűnni nem akaró taps után kapunk még bőven ráadást is. Gigi mosolyog, látni, jól érzi magát, mondja is nevetve, le se akar menni a színpadról. A nézők támogatnák ebben.
Rajongók és testőrök gyűrűjében
Kint az aulában aztán vagy fél órát toporgunk, mire feltűnik, vörös rúzzsal az ajkán, rajongók és testőrök gyűrűjében. Persze nem úszom meg, a lányommal be kell állnom a sorba, muszáj szerezni egy aláírást. Míg várakozunk, egy óvodásforma rajongó tolakszik közénk, szeretne közelebb és közelebb férkőzni Gigi asztalához. A lábamon toporzékol, előbbre rakjuk, aztán a szülők megunják, a papa a nyakába teszi. Mégis csak tíz óra elmúlt, ideje lenne lefeküdni. Aláírás mellé kis szívet is kapunk, az én majdnem-tinim pedig azzal fekszik le, és rendjén is van ez így.
