A klub fennállásának hatvanadik évét ünnepli, a reptér pedig két év múlva betölti az ugyancsak tisztességes százat. Jöttünkben megcsodáltunk egy csapat birkát, mint megtudom, ők komoly szerepet játszanak a reptér életében – ők „nyírják” a füvet azokon a részeken, ahol nincsen kifutópálya, az abszolút zöld és környezetbarát megoldást még a Greenpeace is megirigyelhetné.
Magára az összejövetelre nem jöttek el annyian mint várták, délelőtt ugyanis esett egy kicsit, és emiatt volt, aki inkább otthon maradt. Szerencsére a rossz idő nem volt tartós, ránk délután már gyönyörűen sütött a nap, igaz, még mindig elég erős volt a szél.
Biztonságos sport
Aggódom is egy kicsit, mi lesz, ha lepottyannak az égből, de megnyugtatnak: a látszat ellenére a vitorlázórepülés igenis biztonságos sport. A pilóták különösen szigorú képzésen vesznek részt, mielőtt botkormányt kapnának a kezükbe, a repülőket pedig gyakran ellenőrzik. Tanulni egyébként itt, Szombathelyen is lehet, ha valaki kedvet kapna hozzá: ha ősszel bejelentkezik, tavaszra már akár meg is kaphatja a pilóta engedélyét. Ez egyébként vitorlázó repülőre nagyjából annyit kóstál, mint egy rendes jogsi. Az oktatást a jövőbeni nebulók már 14, az egyedül történő repülést már 16 évesen elkezdhetik.
Támogatást viszont nem kapnak semmit, a klub önfenntartó, a tagsági díjakból, és más, összekalapozott bevételekből élnek. Ez bizony úri sport, nem egy kategória a sakkozással, jegyzi meg az egyik pilóta. Egy óra alatt úgy tíz liter benzint fogyaszt el a motoros, és akkor az egyéb költségekről még szó sem esett. Viszont ha a pilóta kifog egy jó napot, vitorlázóval akár másfél óra alatt le lehet érni Szombathelyről Pécsre – és itt igyekszem, hogy ne emésszen el a sárga irigység, miközben a majd’ öt órás vonatutakra gondolok.
Szállunk az égbe fel
A szervező nagylelkűségét jelzi, hogy én is mehetek egy kört – azt hiszem a repülés olyasmi, amiről a földön állva nem lehet igazán írni, át kell élni ahhoz, hogy megérthessük. A biztonság kedvéért azért rám csatolnak egy ejtőernyőt (és emlékeztetnek rá, hogy ne rántsam meg a piros kart, csak ha kiestem a repülőből), aztán ellenőrzik a műszereket, rákapcsolnak minket a motoros kisgépre, és már húznak is fel az égbe.
Úgy terül el alattunk a táj, mint egy képeskönyvben, azt sem tudom, hová fordítsam a fejem, hol nézzek ki a fülkéből. A szél zúg a fülemben, és az ég hihetetlenül és végtelenül kék. Megérkezünk 1200 méteres magasságra, és a motoros lekapcsol minket, most már magunk vagyunk.
Van pár pillanatom kiélvezni a nyugalmat, mielőtt a pilóta (most már értem, miért kérdezte meg, hogy szeretem-e a ringlispílt), egy laza csuklómozdulattal bebizonyítja, hogy rá bizony nem hatnak a gravitáció törvényei. Pörgünk és forgunk, repülünk oldalt és fejjel lefelé, és a szívem ki akar törni a helyéről, úgy kalapál. Félni viszont egy pillanatig sem félek: látszik, hogy jó kezekben vagyok, és egyébként is, innen fentről szinte lehetetlen elhinni, hogy valaha bármi rossz is történhet.
Lassan megkezdjük a leereszkedést, és a szívverésem majdnem visszaállt a normális ütemére. Mikor földet érünk, kezeim-lábaim remegnek az adrenalintól, a pilóta segít ki a fülkéből a szárazföldre. A nap még mindig süt, a szél még mindig fúj, és alig telt el szűk fél óra – el se akarom hinni, hogy csak ennyi, számomra sokkal hosszabb időnek tűnt az, amit az égben töltöttem.
A repülés addiktív
A repülés addiktív, ha egyszer valaki megízlelte, az vagy sikítva menekül, és vissza se néz, vagy pedig többé bottal se lehet innen elkergetni - mondja Czeiner Gábor, aki jelenleg a klub legidősebb aktív tagja. 1967-ben kezdett repülni, és azóta folyamatosan csinálja, saját bevallása szerint most tarthat úgy 1100 repülési óránál. Mikor beszélgetünk, az egyik lába éppen gipszben van. Nem, nem repülési baleset érte, hanem az achilles ina sérült, úgyhogy most „csak” a rádiót kezeli, ezzel is segítve a levegőben lévőket. De amint meggyógyul, rögtön vissza akar ülni a pilótafülkébe.
Régen ez a sport a Honvédség költségvetéséből működött, tudom meg tőle, az MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) adta a támogatást, de ezek a dolgok mára már megszűntek, úgyhogy a repülőklubok önellátóak. Sajnos, ez elég drága mulatság. Régen a diákok alkották a társaság magját, volt olyan év, hogy húsz-huszonöt kezdő pilótájuk volt, habár akkor még csak negyven forint volt a tagdíj (most ötezer). A költségek magasak, és mindent maguknak kell kitermelni, és ez veti most vissza a sportot, nem is beszélve arról, hogy manapság egy fiatal mennyi másféle szórakozást találhat sokkal olcsóbban, és könnyebben.
Kell, hogy legyen jövője
De aki ebbe belekóstol, aki megérzi az ízét, beoltódik a harmadik dimenzióval, az bizony beleszeret, mondja el Czeiner Endre. Sokat gondolkodott ezen, és úgy véli, három ilyenféle tevékenység van: a repülés, a búvárkodás és a hegymászás. Ha tiszta a levegő, 1200 méterről látni lehet például a Balatont vagy a Schneeberget. Mégis mikor lenne erre esélyünk a földről? Szerinte a repülésnek éppen emiatt kell, hogy legyen jövője, mert ez egy mánia, egy drog. Ha az ember pár hetet kihagy, már hiányzik neki, szabályosan elvonási tünetei lesznek. Biztos, hogy mindig lesz egy olyan garnitúra, aki inkább ide jár, nem pedig otthon gúvasztja a szemét a számítógép előtt naphosszat.
Az biztos, hogy én egy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb, és még ha nem is lesz belőlem pilóta, ezt a napot egyhamar nem fogom elfelejteni.
