- Meg lehet barátkozni a nyolcvanas számmal?
- Nem foglalkozom én a születésnapokkal, nem érdemes a szót sem vesztegeti rá:) A névnapokat, azokat megünnepeljük a családban, a születésnapok nem számítanak, mert amíg fiatal az ember, addig foglalkozzon ezzel!
- Árulja el, mi a titka?
- Nem szabad elhagyni magunkat. Ha az ember itthon van, és látszólag semmi feladata sincs, akkor sem szabad ellustulni, mert akkor vége. Ha mindig van valami új, amire készülhetsz, ha van hová menned, ha reggel tevékenyen kelsz, csak mert le kell vinni a kutyát sétálni, vagy megtornásztatod a tested, akkor energikusabb maradsz.
- A Rimányi Táncstúdióban ma is napi szinten tanítja a gyerekeket.
- Az a szerencsém, hogy a munkám egyben a hobbim is. Sohasem volt részem abban, hogy nyolc órát feszengjek egy munkahelyen, ahol nem éreztem jól magam. Mindig szívesen mentem dolgozni. A gyerekeket annyira megszoktam, el se tudom képzelni nélkülük az életem.
- Hány gyereket tanított táncolni?
- Matematikából mindig gyenge voltam. Sopronban, ahol harminc évig tanítottam társastáncot, évente hatszáz-hétszáz fiatal fordult meg nálam, és megannyi helyre jártam még, szerte a megyében. Annak idején ugyanis Szombathelyen csak az idősebbek oktathattak, mi fiatalok jártuk a környéket. Azt tudom, akárhová csak megyek az országban, mindenhol találkozom egy-egy tanítvánnyal, aki felismer. Büszke vagyok arra, hogy például taníthattam Kovács Adélt, Eperjes Károlyt, Für Anikót… ők azok, akik most hirtelen eszembe jutnak.
- Sokan szidják a mai fiatalokat, hogy felületesebbek, kevésbé lelkesek és kitartóak.
- Pedig nagyon okosak, de túlságosan le vannak terhelve, sok az iskolán túli különóra. Egyedül azt nem szeretem bennük, ha csúnyán beszélnek:) Ha társastáncot választják, itt nemcsak mozognak, hanem közben megtanulnak a többiekre is figyelni, másokhoz alkalmazkodni. A társastánc nem olyan, mint egy diszkó – aminek csak egy hasznát látom, hogy a lányoknak nem kell megvárni, míg a fiúk felkérik – ahol egymás fülébe ordibálva esély sincs arra, hogy normális kommunikáció alakulhasson ki. A versenytánc vitathatatlan előnye, ahogy más csoportos táncoké is, hogy közösségformáló ereje van.
Manapság mindenki focista akar lenni
- Közben egyre kevesebb a táncolni akaró gyerek.
- Most annak a korosztálynak iskolások a gyerekei, akik kimaradtak a tánctanításból, mert épp tombolt a diszkóőrület. Ők sem tudnak már, ezért is gondolják úgy, minek erre az időt fecsérelni. Lányok még akadnak, de egyre kevesebb a fiú, mindenki focista akar lenni, pedig ha a versenytánchoz hasonlítom a focit, a tánc, mint sport még mindig százszor magasabb szinten áll.
- A táncot nem tartják férfias dolognak, az anyukák félnek, hogy „elrontják”.
- Láttunk már focisták között is nőies típust, és a táncos fiúk közt macsókat… Amit észre kell venni, hogy a táncosok megtanulnak öltözködni, kulturáltan viselkedni, egy táncos fiú ad magára, használ dezodort, mert nem mehet oda leizzadt trikóban egy lányhoz.
- Régebben a társastánctanítás elképzelhetetlen volt illemtan nélkül…
- Hagyományos értelemben vett tánciskolák (egy-két kivételtől eltekintve) már nem igazán működnek, én sem tartok ilyeneket régóta. Valóban tanítani kéne az illemtant, de ha otthon ezekből a szabályokból a gyerek semmit sem lát, akkor nem sok értelme van. Ha szülők nem beszélgetnek a gyerekkel, nem mutatnak jó mintát, taníthat bármit az iskola.
„Nem bírtam elszakadni Szombathelytől”
- Ha jól tudom, nem is táncosnak készült.
- Mindenáron színésznő szerettem volna lenni. Amatőr színjátszóként kezdtem, itt Szombathelyen, 1954-64 között játszottam, nagyon jó kis csapatunk volt, filmeztünk is, filmforgatáson is statisztáltunk, a Kísértet Lublón című mozifilmben mi adtuk a tömeget.
- Színművészetire nem jelentkezett?
- Nem, de amikor Budapesten táncolni tanultam, felvettek a Déryné Színházhoz, azonban nem bírtam elszakadni Szombathelytől. Más volt akkoriban Szombathelyen fiatalnak lenni. Annyi lehetőségünk volt, felsorolni is nehéz, hány helyre járhattunk szórakozni és kulturálódni: ott volt a Ferences Művelődési Ház, a Domonkos, a Postás Művelődési Ház, az Ady és az Ifjúsági Ház. A rendszerváltás óta szinte mindegyik hely eltűnt. Lekötött bennünket a szombathelyi élet, nem vágytunk el innen. Most pedig mi van? Lassan nincs hol bálozni, az utolsó hely, a Pannónia is rövidesen bezár. Kár, hogy a mai fiatalok már nem is láthatják, micsoda miliője volt például a Savaria Hotel télikertjének, micsoda bálokat rendeztek ott hajdanán! Halálos vétek, hogy ezt az épületet is hagyják lepusztulni.
Az első szombathelyi táncosok a színjátszó-körösökből lettek
- Néptánc oktatóként kezdte, hosszú időn keresztül dolgozott a MÁV Néptánccsoportjánál. Akkor is, utána is, ahol a tanítványai elindultak, szinte mindenhonnan éremmel tértek haza. Mikor, miért váltott át a versenytáncra?
- A Savaria Nemzetközi Táncverseny ötlete a KISZ bizottság kulturális vezetőjéé, Gál Ferusz Józsefé volt, aki a hatvanas évek közepén egy szakmai konferencián, Németországban látta meg, mint új műfajt a versenytáncot. Akkor született meg az ötlet: Szombathely is rendezzen egy ilyen versenyt. Minket, táncpedagógusokat is bevontak az első esemény szervezésébe és rendezésébe. Valahogy így kezdődött.
A versenytáncot Budapesten kezdem el tanulni, keletnémet és cseh oktatóktól, akik Magyarországon az első továbbképzéseket tartották. Az első táncosaimat a színjátszó körösökből verbuváltuk, aztán együtt fejlődtünk. Amikor én már tudtam a C-s táncanyagot, akkor ők a D szinten álltak, amikor én a B-st tanultam, nekik a C-t tanítottam. Mindig egy osztállyal előbbre jártam. Olyan szintre fejlődtünk, hogy magyar viszonylatban a 70-es évektől már nem volt olyan verseny, ahol ne értünk volna el helyezést. Hamar, pár évre rá elindítottuk a formációs táncot is, amit, bevallom, mindig is jobban szerettem, mint az egyéni táncot. Először csak táncklub voltunk, aztán kinevezett bennünket a budapesti népművelési intézet együttessé.
- Nem volt internet. Hogyan lehetett a nemzetközi trendekkel lépést tartani?
- Szerencsénk volt, hogy Szombathelyen évről-évre felvonult a nemzetközi mezőny. Kamerával rögzíteni semmit sem lehetett, magunkra voltunk utalva, amit ott ellestünk, abból gazdálkodtunk. Nagy élmény volt aztán, ha valami sikerült, jobban izgultam én, mint a versenyzők. Majdnem húsz évig pontoztam nagyversenyeken, ott is ellestem ezt-azt – beletanultam a dolgokba.
- Alapítója, koreográfusa és 21 éven keresztül vezetője volt a legendás hírű Savaria Táncegyüttesnek.
- Aztán megalakítottuk a Haladás Sporttánc Szakosztályt, 1991-től 2006-ig ugyanolyan versenytánc-csoportot vittünk ott is, mint a Savariában. Velük is jártuk a világot, nemzetközi versenyeken számtalan díjat nyertünk. Ebben az időszakban már a lányom, Judit volt a koreográfus. 2006 óta pedig közösen, Rimányi Táncstúdió név alatt dolgozunk.
- Nincs rivalizálás a két táncstúdió (a Rimányi és a Savaria TSE) között?
- Ma már nincs rivalizálás, mi csak gyerekekkel foglalkozunk. Sok olyan iskolás van, aki nem azt tűzte ki célul, hogy formációs táncvilágbajnokságokra szeretne járni, hanem amatőr szinten, szeretetből akarja ezt csinálni. Nekik szeretnénk mi lehetőséget adni. Eljárunk szerepelni, egy-két amatőr versenyen is indulunk, de nem ez a lényeg. Azért tanítjuk őket, hogy örüljenek.
- Nem hiányzik a „profi” táncos világ?
- Őszintén megmondom, nem. Judit lányom még kevésbé sajnálja. Jó ideig vezető volt a táncsport szövetségnél, ő még jobban látja, hogy ez már nem az a világ, amit mi elindítottunk. Most már csak a pénz beszél. Erkölcstelennek tartom például azt, ha valakikből versenyzőt akarsz faragni, az különórák nélkül nem megy. Aki versenyez, annak százezer forint alatt nincs ruhája, 25-30 ezer forintba kerül egy normális tánccipő, ami egy év alatt tönkremegy. 15-20 évvel ezelőtt még más volt a helyzet, nem volt ennyire drága a versenytánc, akkoriban sokan meg se tudták volna maguknak engedni azokat a ruhákat. A rendszerváltás előtt nagyon sok művelődési ház megvette az összes formációs kelléket, nem a gyerekeknek és a szülőknek kellett kiizzadniuk.
A legszomorúbb, hogy a városban mindenütt (az iskolák tornatermén át a művelődési házakig) kemény bérleti díjakat kérnek el tőlünk, miközben az önkormányzattól minimális támogatást kapunk. Tagdíjakból kéne mindent kifizetnünk, sok szülő pénztárcája azonban ezt a kevéske hozzájárulást sem bírja el.
Mi a táncruha divat?
- Amikor kezdték, a hatvanas években, milyen rövid lehetett a szoknya?
- Akkoriban szigorúan térdig érő bő szoknyákban, sok alsószoknyával versenyeztek a lányok. Aztán kettévált a divat, a standard táncoknál egyre hosszabb lett a méret, ma már egészen a bokát súrolják a szoknyák, ezzel együtt a latin táncoknál a ruha mérete rövidült, mára leheletnyi kis szövetekben táncolnak. A férfiak divatja azonban nem sokat változott, a frakk kötelező maradt a standard táncoknál.
- Ahogy látom, a latinban pedig divatba jött a csupasz mellkas, hozzá a köldökig kivágott ing.
- Pedig valamikor még szabály volt, hogy a fiúkon az ing csak a szegycsont fölöttig lehetett nyitva. Ma pont az ellenkezője érvényesül, minél kihívóbb, annál jobb. Nem mondom, egy kisportolt férfitestnél még hagyján, de egy fiatal fiúcskán…
- Tényleg, mennyire teszi tönkre a magas sarkú a lányok lábát?
- Minden versenysportnak megvan a maga hátulütője. A táncosoknak a hátradőlés miatt a gerincükkel és a derékkal lehet problémájuk, a magas sarkú pedig a térdeket teheti tönkre.
Itt még a férfi vezet
- Mit gondol, hosszútávon mi lesz a versenytánccal? Húsz-harminc év múlva lesz még, aki társastáncolni akar?
- Fogalmam sincs, te még megélheted lányom, én már nem:) Nagyon sajnálatos lenne, ha kiveszne, mert egy széptől és jótól esnénk el. Mi emberek, az őskortól kezdve mindig is táncolunk, a vérünkben van a mozgás, valamilyen formában biztosan megmarad a tánc is.
- Lehet, hogy csak ez a zárt forma: a nő-férfi kettőse tűnik el.
- A társastánc az utolsó, ahol érvényesülnek a régi szabályok, itt még a férfi vezet, a nőnek kell hozzá igazodni. Ha mind a kettő irányítani akar, abból nem tánc, abból káosz lesz.
Búcsúzóul Anikó néni elmeséli, van még egy nagy szenvedélye, imádja a könyveket. Lent az alagsorban falnyi hosszan sorakoznak a teli polcok, a földtől plafonig, amiket jobbára még akkor vásárolt, amikor a mainál olcsóbban lehetett egy–egy új kiadványhoz hozzájutni:
Szoktuk mondani a lányommal, ha megszorulnánk, nyitunk egy könyvtárat. De manapság már olvasni sem szeretnek az emberek, úgyhogy itt marad nekünk:)
