Szóval hírt kap a sajtó, hogy jön ez az ismerősen csengő, állítólag nagy név a városba. A szerkesztőségben senki nincs rákattanva a műfajra, amúgy is gyanús dolog ez, a neve sem cseng jól (sírhant), zúznak, hörögnek, köpködnek. Ki tudja, mosdanak-e ezek rendesen? Ami mellettük szól, hogy mindig is érdekeltek a perifériák: rap/nu metal Finnországból, feleség a Göcsejből, tarka ing Indiából – vagyis ez a brazilság annyit megért, hogy ránézzek a Wikipédiára. Aztán ott is ragadtam, kiderült, hogy a Sepultura a műfaj egyik leginnovatívabb képviselője, rég túlléptek az öngyilkosság-sírhant-vér kliséken csakúgy, mint az öncélúan lezúzott szuperszonikus gitárriffeken.
Ugyanazzal a természetességgel használnak indusztriális effekteket, ahogy törzsi- vagy japán dobzenéket is beemelnek a számaikba. Azon kaptam magam, hogy úgy készültem a koncertre, ahogy operabemutatóra szokás: zenéket hallgattam, szövegeket fordítottam, információt gyűjtöttem.
Vagyunk elegen - tar fejek és hosszú hajak
2013. április 26. délután: a szombathelyi sportház parkolója olyan, mint egy vidéki fesztivál külterülete. Suzuki Swift csomagtartójában üldögélve söröző, a lépcsőkön cigiző, szendvicsező emberek körös-körül. Láthatóan sokan jöttek távolabbról. Egyen-szín a fekete, tar fejek és hosszú hajak, na meg mindenféle szakállformáció. Nyugalom, béke.
Néhány kopasz mellényén árpád sávos kitűző, nagy Magyarország térkép – valószínűleg őket az egyik előzenekarként fellépő Moby Dick (is) vonzotta ide. A csajok mindegyike villogó szeműre van sminkelve. Többségükről sejthető, úgy tudott eljönni, hogy igénybe vette a nagymamát vagy a bébiszittert. (A WC-ben ki is tárgyalják a feketére sminkelt csajok - kinek hány van már, bölcsisek vagy óvodások a kölykök. Csurgatás közben nosztalgiáznak: bezzeg tíz éve, a Pokolgépes bulikon még nem ennyibe került a Vadász...) Látszik, hogy ez sokkal inkább a harmincas-negyvenesek bulija, mint a tinédzsereké.
Odabent is nagy a nyugalom. Sok a biztonsági ember, méretüknél fogva nehezen vegyülnek el, de nem zavaró a jelenlétük. Mindenki időben kezd, úgy tűnik, a szervezők értik a dolgukat. Az előzenekarok láthatóan leginkább arra szolgálnak, hogy szokjuk a zajt.
Több figyelmet érdemelne a késő délután fellépő Leander Rising is, de túl koraiak ahhoz, hogy számottevő tömeget vonzzanak a színpad elé. Ahogy időbe haladunk befelé az estébe, úgy javul a hangzás és szaporodik a közönség. A Moby Dick műsora közben már egész rockkoncert hangulata van a dolognak.
Jól felépített műsorral jön a Sepultura
Aztán átszerelés, és mire feleszmélünk, a Sepultura úgy ledarál három vagy négy számot az új lemezéről, hogy kiesik a söröspohár a kezünkből. Andreas Kisser ahogy kell, megdicséri a szép városunkat, felkonferálja a következő blokkot, ekkor van egy kis idő feleszmélni. Jól felépített műsor jön. Mire a magamfajta laikusok megelégelnék a földbe döngölést és elbambulnának, kapunk néhány lüktető törzsi ritmussal átitatott percet, néha kicsit (nagyon néha és nagyon kicsit) lassul a tempó, hogy aztán… Mellbevágó energiával nyomul a négy zenész, el kell mondani, hogy a basszusgitár és a főleg dob egyenrangú szólóhangszer a Sepultura számaiban.
Annyira mellbevágó ez a színpadról jövő energia, hogy másnap reggel erő kell, hogy tudassam magammal: csönd van, nyugi, tea van meg kávé és bágyadt tavaszi reggel. Bekapcsolom a gépet, a Jutyubon keresek valami akusztikusat a Sepulturától, és írni kezdek…
