Kár az összehasonlításért, amennyire alulról sem súrolta nálunk a lécet (felháborított) a Szent Márton rockpassió, a mostani folytatás, az Iseumi Szabadtéri Játékok második premierje, Rossini A sevillai borbélya annál élvezhetőbb előadás lett. Több is annál. Ez a Káel Csaba rendezés, ezekkel az énekesekkel, a profin játszó szombathelyi szimfonikusokkal bárhol, bármilyen színpadon megállta volna a helyét.
Figaro itt, Figaro ott…
Minden idők egyik leghíresebb „intrika-operája” ez, Rossini megunhatatlan fülbemászó dallamaival, egy halhatatlanná lett cselszövő borbéllyal, zord, friss húsra éhes mostohával, csicsergő olasz gerlepárral a főszerepekben. Az eredetileg az 1816-os római karneválra készült darab épp 200 éves, ennyiben adott is az apropó.
Felejtsük is el, hogy a Ferences kertben vagyunk…
Hol a piac környékéről, az utcáról beüvöltöző bunkó, hol egy bőgő motorral elsüvítő gyorshajtó próbál kizökkenteni, de körülöttünk minden zöld, felettünk csillagos ég, andalító a zene, jó a rendezés, profik az énekesek, és nekünk ennyi bőven elég. Annak ellenére is, hogy fél tíz után már fázunk, tömegesen, a szünetben nagy keletje van a pálinkának, sokan lebecsültük a pénteki hidegfront okozta általános lehűlést.
A nap hőse a sorban egy újságíró kolléga, aki még tizenegy után is rövid ujjú ingben tolta, zokniját pedig vacogó párjának adta.
De kibírtuk, mert erős a rendezés
Káel Csaba sikeresen elemelte, felborzolta ennek a 200 éves sztároperának a séróját, rápakolt egy szerethető külön világot.
Imádjuk ezeket a német expresszionista filmek díszletvilágát idéző, ki és bedőlt, eltorzított díszleteket és a hozzá kitalált, használhatatlan tárgyakat, az erős bevilágításokat, ahogy a teret tovább torzítják a fények, másrészt elemelik, élettelivé teszik. A színpadon leghátul, középen a díszletelemek közé egy vásznat feszítettek, itt pereg, mint a moziban, fekete-fehérben a film és a szöveg. Milyen jó az is, hogy az opera eredeti nyelven, olaszul szólal meg. Mert a nyelv és annak a dallamossága ebben az operában az egyik legerősebb eszköz. Másrészt, mint a némafilmek idején, a történésekről pármondatos összefoglalókat is kapunk, Chaplin korának vizuális hangulatában. Játéknak nem rossz, bár ezeket a kacifántos vékony betűket középtájból már nehezen tudjuk kisilabizálni…
Káel Csaba filmes kötődését le se tagadhatná.
Harmadrészt a színpad két oldalán egy-egy felvevőgép áll, fadobozban, benne a kamera, ami elé néha odalibbenek az énekesek, belenéznek, beleénekelnek. Nem esetlegesen, megvan ennek is a dramaturgiája. Élőképeket kapunk, torzított arcokkal, de filmes szempontból is kitaláltan, ezzel tágítva a színpad adta korlátozott lehetőségeket, megint csak átértelmezve a játékot.
A díszletvilágot és színpadi elnézve talán jobb is, hogy ennek az operának nem az Iseum lett a helyszíne, megkötötte volna az alkotók kezét az ottani statikus tér a szentéllyel. Kizárt, hogy ezeket a fura házrészleteket ott fel lehetett volna építeni.
A ruhák, parókák is túlzóan díszesek, egyrészt megidézik Rossini korát, nyomokban a huszadik századelő némafilmes világát, például a csicsergő főhősnőnk hófehér ruhakölteménye, mint egy kismadár (Megyesi-Schwartz Lúcia), de a fején a kalap és a frizura, az a némafilmek hősnőinek karakterét hozza. És sorolhatnánk tovább…
Nem untatunk senkit azzal, hogy miért is lett tényleg kedves főszerep Hanczár Györgynél ez a kis grófocska, csodaszépen szól a tenorja, ráadásul kedves arcú fiatalember. Még csak 27 éves, alig egy éve koptatja az operaszínpadot. Nem tartunk névsorolvasást, de Szegedi Csaba Figaróként mind hangban, lazaságban viszi a prímet, látszik, nagy operaházi rutinja van ebben a szerepben. Ahogy Gábor Géza basszusa is meggyőző, de mellette nem egyszer azzal csalt mosolyt arcunkra, ahogy csak átlépdelt a színpadon. Ha van olyan, hogy expresszionista szerepformálás, akkor ők ketten azt művelték.
Megyesi-Schwartz Lúcia érett mezzoszoprán, csodaszép Rosina-hang. A szereplők egytől egyig, hangban és játékban sem vallottak kudarcot, nincsenek kisiklások, otthonosan mozogtak ebben a megdőlt, kikarikírozott, expresszív világban. Szó sincs tehát statikus, énekcentrikus, teátrálisan előadott operáról, ez színház, aminek mi, a Szent Márton darab után még egy fokkal jobban örülünk. Amiben az is megengedhető, hogy a színészek néha kikacsintanak a közönségre, magukra, szerepükre is reflektálnak. Hálásak vagyunk, hogy nincsenek üres játékpoénok, viccesnek szánt szellemtelen színpadi manírok.
Nem pörgetik fel a komikumot, inkább finoman szürreális ez az egész, és tényleg az őrületig hajszolják például az első felvonás végén a Káplár-jelenetet.
A Savaria Szimfonikusok az est névtelen hősei, sötétben, hidegben is remekül szólnak, nekünk tökéletesen. És akiket egyébként olyan mester dirigált, mint a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Kovács János, a Magyar Állami Operaház első karmestere.
Egyedül azt sajnáltuk, hogy ez most csak ennyi volt, egy estére, egy háznyi szombathelyi közönségnek szólt. Az Iseum nélküli Szabadtéri Játékok végeredménye: 0:1, és a Sevillai Borbély kiütéssel győzött.
Iseumi Játékok 2016 Rossini: A sevillai borbély
2016. augusztus 06 - 2016. augusztus 07.
Helyszín: Történelmi Témapark
Figaro – Szegedi Csaba | Rosina – Megyesi-Schwartz Lúcia
Almaviva – Hanczár György | Berta – Bazsinka Zsuzsa
Bartolo – Szüle Tamás | Basilio – Gábor Géza
Savaria Szimfonikus Zenekar | Csokonai Nemzeti Színház Férfikara
Rendező: Káel Csaba
Vezényel: Kovács János
