A Halloween elvileg a szellemek, a boszorkányok és a különböző rémségek ünnepe. Szombathelyen idén azonban a programom első komolyabb akadályát nem egy túlvilági lény, hanem a mindenszenteki és halottak napi hétvége forgalmi rendje jelentette.
Az egyik legjobb barátom jött értem autóval, hogy kivigyen a Parkerdei Büfé Halloween-rendezvényére. A terv egyszerűnek tűnt: beülünk a kocsiba, elindulunk, megérkezünk, aztán jöhet a tökfaragás, a jelmezek és a zene. Csakhogy a temető környékén útlezárások fogadtak bennünket. A halottak napi hétvégén sokan indulnak a sírkertekhez, így a tervezett útvonalon nem tudtunk kijutni a Parkerdőbe.
Visszafordultunk. A város déli részéről a barátom hazavezetett Oladra, ahol hátrahagytuk az autót, majd betértünk a közeli kis Tescóba. A Halloween tehát egyelőre nem a parkban, hanem a közlekedésszervezés és a bevásárlóközpontok hétköznapi valóságában mutatta meg magát.
A boltban összefutottunk Németh Attilával, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Tillával, a Kugler és a Rizzo zenekarok oszlopos tagjával. Régi cimborája a barátomnak, én is jó ideje ismerem. Rövid egyeztetés után lényegében magunkkal vittük a közeli kocsmába. A művelet persze nem igényelt különösebb erőszakot: így a két fröccs és egy kávé melletti beszélgetés után Tilla hazament főzni, mi pedig taxit hívtunk, és végre elindultunk a Parkerdei Büfé felé.
Ahol a rocker mulatóst énekel, és minden zene ugyanazt a táncot hozza elő
A Parkerdei Büfé szabadtéri, természetközeli helyszín, amelynek a hangulatát Halloweenkor sem a vérfagyasztó látványelemek, hanem az emberek adták. Családok érkeztek, gyerekek és felnőttek öltöztek jelmezbe, a programban pedig tökfaragó verseny, kvíz, jelmezverseny és koncertek is szerepeltek.
Nem az a fajta rendezvény volt, ahol mindenki a telefonját szorongatva várja, hogy végre történjen valami, amiről másnap posztolhat. Az emberek beszélgettek, nézelődtek, részt vettek a programokon, és láthatóan jól érezték magukat.
Estefelé a tömegben két idősebb férfi különösen megragadta a figyelmemet.
Az egyik rockernek öltözött. Ez önmagában nem volna különösebben meglepő egy rockzenés Halloween-rendezvényen, csakhogy a férfi fejhangon mulatós slágereket kántált. Pontosabban egy dal egyetlen fél sorát ismételgette újra és újra. A zenei repertoár nem volt túl széles, az előadásmód viszont annál magabiztosabbnak tűnt.
A másik férfi egészen más módon vált emlékezetessé. Ő egyszerűen táncolt. Nem számított, milyen zene szólt, a mozgása lényegében változatlan maradt. Önfeledten élvezte az estét, és ha az ember nem nézte volna az arcát, a mozgásából nehezen következtetett volna a korára.
Nem tudom, hogy ők mit gondoltak az estéről, és azt sem, hogy mások mennyire figyeltek fel rájuk. Engem mindenesetre emlékeztettek valamire, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: a szórakozásnak nem feltétlenül kell megfelelnie semmilyen elvárásnak. Nem kell hozzá tökéletes koreográfia, naprakész zenei ízlés vagy különösebb önreflexió. Néha elég, ha az ember jól érzi magát.
Talán éppen ez a szabadság az, ami miatt jó nézni az embereket egy ilyen rendezvényen. Nem mindenki ugyanazért érkezik, nem mindenki ugyanúgy kapcsolódik a többiekhez, és nem mindenkinek ugyanaz jelenti a szórakozást. Mégis megférnek egymás mellett.
Én eközben a szokásos öltözékemben, kissé cyberpunkos megjelenéssel, szamurájmaszkban és egy műanyag, teleszkópos szamurájkarddal jártam a rendezvényt. Ha már Halloween, gondoltam, legalább a külsőségek terén ne hagyjuk teljesen cserben a műfajt.
A természetből a belvárosi pincevilágba
A Parkerdei Büfé után egyedül folytattam az utamat. Taxival jutottam el a Bohémba, a belvárosi pincehelyiségbe és a hozzá tartozó udvarba, ahol egészen más közeg fogadott.
A két helyszín között nemcsak a távolság, hanem a hangulat is különbséget jelentett. A Parkerdei Büfé a szabad ég alatti, természetközeli rendezvények világát képviseli, a Bohém pedig a belvárosi alternatív szórakozóhelyekét. Az egyiknél a családok, a gyerekek és a szabadtéri programok kerültek előtérbe, a másiknál egyre inkább a fiatal felnőtteké lett a főszerep.
A Bohémban Walaki DJ-zett, a zene pedig bakelitről szólt. A Gorillaz is felcsendült, a hangzás összességében az elektronikusabb vonalat képviselte. Mire megérkeztem, a társaság még gyülekezett, de a buli már kezdett igazán beindulni. Egy-két ember táncolt, mások beszélgettek, és egyre többen foglalták el a helyüket a placcon.
A jelmezek itt is külön fejezetet érdemeltek.
Akadt angyalka, madárijesztő és holló, de a mezőny legnehezebben felülmúlható darabja kétségkívül egy ToiToi-mobilvécé volt. Ráadásul beépített világítással. Nehéz eldönteni, hogy a jelmez megalkotója a Halloween groteszk hagyományait akarta-e továbbgondolni, vagy egyszerűen csak úgy vélte, hogy egy világító mobilvécével nem lehet mellélőni.
Akárhogy is, a megoldás működött. A Halloweenben éppen az a jó, hogy egy estére olyan dolgok is a társasági élet természetes részeivé válhatnak, amelyek máskor legfeljebb egy fesztivál mellékhelyiségeinek környékén tűnnének fel.
A Bohémban is találkoztam barátokkal. Mégis maradt időm arra, hogy kívülről is szemléljem az eseményeket. Ez a kettősség számomra különösen érdekes: egyszerre lehetek része és megfigyelője a közösségnek.
Végül egy baráti pár vitt haza autóval. Éppen az első közös albérletüket keresik, vagyis életük egy új szakaszának küszöbén állnak. A Halloween számukra talán csak egy újabb este volt a sok közül, nekem viszont valahogy mégis jólesett belegondolni, hogy miközben az egyik ember a saját életét próbálja új alapokra helyezni, a másik éppen azt igyekszik kitalálni, hogyan ne őrölje fel teljesen a mindennapok terhe.
Néha az is elég, ha kimozdulunk
Az elmúlt időszakban a munka okozta kiégés egyre mélyebbre húzott. Amikor az ember napokon, heteken át csak a feladatokat, a határidőket és az elvárásokat látja maga előtt, egy idő után már nemcsak elfárad, hanem lassan el is felejti, hogy a munkán kívül is létezik élete. Hogy nem azért van, hogy folyamatosan mások elvárásait teljesítse, és akkor is tovább hajtsa magát, amikor már rég elfogyott az ereje. Mintha a pihenés valami kiérdemlendő jutalom volna, nem pedig az emberi lét egyik alapfeltétele.
A barátom valószínűleg ezért is mozdított ki otthonról. Nem tartottunk önsegítő foglalkozást, nem dolgoztunk ki haditervet a világ megmentésére. Egyszerűen elindultunk egy rendezvényre, amelyet egy temetői útlezárás miatt először nem sikerült megközelítenünk, aztán egy kisbolton, egy kocsmán és néhány taxizáson keresztül végül mégis eljutottunk oda.
Ha valaki előre megírja ezt a forgatókönyvet, valószínűleg túl soknak találta volna benne a kitérőt. Csakhogy az élet nem munkaterv, és nem is kellene annak lennie. Nem minden percnek kell hasznosnak, minden találkozásnak célirányosnak, minden estének pedig másnapra is felmutatható eredménnyel végződnie. Néha elég, ha történik valami, aminek nem a hatékonyság a mércéje.
A két helyszínen egészen eltérő közeg fogadott. A Parkerdei Büfében a családias hangulat, a szabadtéri programok és az egymás mellett szórakozó korosztályok adták az este karakterét. A Bohémban a fiatal felnőttek, a bakelit, az elektronikusabb zene és a jelmezek teremtettek egészen más ritmust.
Mégis volt valami közös bennük: mindkét helyen úgy tűnt, hogy az emberek néhány órára letehetik a hétköznapi szerepeiket. A gyerek lehetett szörnyeteg, a felnőtt angyal, a rocker mulatóst énekelhetett, az idősebb férfi pedig ugyanazzal a mozdulatsorral táncolhatott bármilyen zenére. A Bohémban még egy világító mobilvécé is a társaság megbecsült tagjává válhatott. Senkinek nem kellett különösebben megindokolnia, miért van ott, és azt sem kellett bizonyítania, hogy megérdemli a szórakozást.
Én szamurájmaszkban jártam egyik helyről a másikra, hol társaságban, hol egyedül. Figyeltem az embereket, a furcsa pillanatokat, a zenét, és közben néhány órára nem kellett újságírónak, munkavállalónak, problémamegoldónak vagy bármi másnak lennem. Elég volt egyszerűen jelen lenni.
Persze egyetlen Halloween-estétől nem változik meg az ember élete. A munka okozta kimerültség sem tűnik el attól, hogy az ember felvesz egy maszkot, és végigtaxizza a várost. De talán éppen ez a lényeg: nem lehet minden problémát egy újabb feladattal megoldani, és nem minden bajra az a válasz, hogy még egy kicsit össze kell szorítani a fogunkat.
Különösen akkor nem, ha maga a környezet tesz beteggé. Ha egy munkahelyen a túlterhelés természetes, a pihenés magyarázkodást igényel, a határok meghúzása pedig könnyen az elkötelezettség hiányának tűnik, akkor előbb-utóbb nem az ember lesz kevés a munkához, hanem a munka követel túl sokat az emberből. A kiégés ilyenkor nem egyszerűen egyéni gyengeség vagy rosszul beosztott idő kérdése. Néha annak a következménye, hogy valahol túl régóta tekintenek erőforrásként arra, akinek elsősorban embernek kellene maradnia.
Az este végén nem valami nagy felismeréssel tértem haza. Nem oldottam meg semmit, nem lettem kipihent, és a hétköznapok sem váltak kevésbé nyomasztóvá. De jól éreztem magam. Kapcsolódtam másokhoz, nevettem, figyeltem, és megtapasztaltam, hogy a fáradtság mögött még mindig ott van bennem az igény az életre. Arra, hogy ne csak túléljem a napokat, hanem néha valóban meg is éljem őket.
Talán ez volt a két Halloween közös nevezője. Nem kellett választani a közösség és a magány között. Lehettem egyszerre résztvevő és kívülálló, ismerős arc és csendes megfigyelő. Nem kellett hasznosnak lennem, nem kellett megfelelnem, és nem kellett semmit bizonyítanom.
Mert az ember nem azért él, hogy dolgozhasson, hanem azért dolgozik, hogy élhessen. Ezt a sorrendet valahogy mégis könnyű szem elől téveszteni egy olyan világban, ahol a túlterheltséget gyakran erényként, a kimerültséget pedig a szorgalom bizonyítékaként ünneplik.
Talán ezért is jó, hogy időről időre érkeznek hozzánk más országokból olyan ünnepek, mint a Halloween. Nem kell feltétlenül magunkévá tennünk minden hagyományukat, és nem is az a lényeg, honnan erednek. Sokkal inkább az, hogy adnak egy külső apropót a kiszakadásra: egy estét, amikor nem kell külön indokot keresnünk arra, hogy félretegyük a hétköznapokat, találkozzunk másokkal, beöltözzünk valaminek, vagy egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Néhány lopott óra az életből, amit nem a munka, nem a határidők és nem mások elvárásai határoznak meg. Órák, amelyek alatt újra eszünkbe juthat, hogy nemcsak dolgozni tudunk, hanem élni is.
