Van a lokálpatriotizmusnak egy könnyű változata. Ez abból áll, hogy valaki szereti Szombathelyt, büszke rá, tudja, melyik épületet mikor építették, vagy újították fel, melyik kocsmában volt jó a fröccs 1978-ban, és természetesen pontosan tudja, miért volt jobb a város régen.
És van a nehezebb változata.
Amikor az ember nemcsak beszél arról, hogy milyen jó lenne egy tisztább, élhetőbb, szerethetőbb Szombathely, hanem fog egy zsákot, felvesz egy kesztyűt, és elkezdi összeszedni mások után a szemetet. A kettő között nagyjából akkora különbség van, mint egy Facebook-komment és egy megtelt szemeteszsák között.
Szombathelyen szerencsére az utóbbiból is akad
A Tiszta Szombathelyi Parkerdőért Csoport például rendszeresen szervez szemétszedéseket a Parkerdőben. Nem azért, mert ettől különösebben híresek lesznek, és nem is azért, mert a város megtisztítása a civilek dolga lenne. Egyszerűen van egy hely, amit a sajátjuknak éreznek, ezért tesznek érte.
Ugyanehhez a közösséghez kapcsolódik a Really Really Free Market szombathelyi meghonosítása is. A lényege elsőre egyszerű: az ember elviszi a már nem használt, de még jó állapotú dolgait, más pedig hazaviheti őket. Nincs ár, nincs alkudozás, nincs „mennyit engedsz a feléből?”, és elvileg még az sem kötelező, hogy ugyanannyit adjunk, mint amennyit elvittünk. A felesleges tárgyak egyszerűen gazdát cserélnek és így újra hasznosak lehetnek.
Ez is lokálpatriotizmus. Csak nem szemeteszsákban, hanem egy megunt bögrében, könyvben vagy pulóverben, esetleg egy továbbadott vasaló formájában.
A város maga is szervezett már pataktisztítást, majd néhány napja szemétszedést. Utóbbin a szerkesztőségünk is ott volt, ahogy a városi intézmények dolgozói is és még sokan mások. Ezek nyilván nem oldják meg egy csapásra Szombathely összes környezeti problémáját. De valamit mégis megmutatnak: azt, hogy egy város tisztán tartása nem kizárólag a polgármesteri hivatal, az önkormányzat vagy a SZOVA dolga.
Egy város az ott élők közös ügye
Nem minden lokálpatrióta találja meg a maga feladatát a szemétszedésben. Van, aki rendezvényt szervez. Van, aki koncertet, kiállítást vagy közösségi programot hoz létre. Van, aki civil kezdeményezést indít, vagy kizöldíti növényekkel a város egy elhanyagolt pontját. Van, aki pénzt, időt, eszközt vagy egyszerűen csak a saját két kezét teszi bele valamibe.
Egy rendezvény mögött is ugyanúgy ott lehet a lokálpatriotizmus, mint egy zsák szemét mögött. A probléma akkor kezdődik, amikor a lokálpatriotizmus kizárólag szavakból áll. Mert Szombathelyen is akadnak olyanok, akiknek van pénzük, van közönségük, van kapcsolati tőkéjük, van vállalkozásuk, és adott esetben lenne lehetőségük arra is, hogy valamit visszaadjanak abból a városnak, amelyben egyébként a pénzüket keresik.
Ehhez képest időnként egyszerűbb megmondani, hogy mit kellene másoknak csinálni. Hogy miért ilyen koszosak az utcák, miért nincs rend, miért nem történik semmi, miért nem szervez valaki egy programot, miért nem tesz végre valaki valamit Szombathelyért.
Teszel, vagy csak kommentelsz?
Pedig a lokálpatriotizmus nem feltétlenül a nagy dolgokkal kezdődik. Néha tényleg néhány szemeteszsákkal vagy egy pár gumikesztyűvel. Egy rendezvényhez adott hangfallal, esetleg egy terem ingyenes felajánlásával, egy fuvarral, egy délutánnal, amit az ember nem a saját dolgaira fordít.
Nem kell mindenkinek civil aktivistává válnia, és nem kell minden vállalkozónak minden hétvégén szemetet szednie. De ha valaki rendszeresen arról beszél, hogy mennyire fontos neki Szombathely, akkor előbb-utóbb érdemes feltenni a kérdést: és mit tesz érte?
A lokálpatriotizmus ugyanis nem érzelmi állapot, hanem viselkedés is.
Aktív részvétel a közös életben
A szó története sem véletlenül kapcsolódik olyan erősen az itáliai városállamok világához. A reneszánsz Firenzében kialakuló úgynevezett civic humanism, vagyis polgári humanizmus egyik fontos gondolata éppen az volt, hogy a közösséghez tartozás nem puszta identitás, hanem aktív részvétel a közös életben. Leonardo Bruni Firenzéről írt műveiben a város nagyságát többek között a polgárok és az intézmények erényeivel, valamint a közösségi együttműködéssel kapcsolta össze. Machiavelli később ennek a hagyománynak az egyik legismertebb képviselője lett.
Ötszáz évvel később természetesen nem kell firenzei köztársaságot építenünk a Csónakázótó partján. Néha az is elég, ha nem átlépünk egy földön heverő szemét felett, hanem felvesszük, és kidobjuk. Mert Szombathelyt szeretni lehet hangosan is, de rendbe tenni csak áldozatos munkával lehet.
