A tágabb értelemben vett könnyűzene olyasvalami, ami mindig izgalmas dinamikákkal dolgozik és irgalmatlan energiákat mozgat meg - kiváltképp a rajongói oldalról. Gondoljunk a relikviagyűjtésre, a zenekarokat mindenhova követő hardcore fanokra, vagy akár a pillanatnyi megőrülés klasszikus formanyelvére, a test-test elleni pogózásra. Kiállítást szervezni erre a témára elsőre blikkre nagy vállalásnak tűnhet, de csak akkor, ha az ember nincs tisztában vele, hogy az imádat kicsatornázásnak mennyiféle csodás módja létezik.
Sőt, valójában kevés ennél érdekesebb téma létezik manapság, amikor már évek, sőt, évtizedek óta nem találta magát szembe az emberiség egy újabb nagyhatású zeneforradalommal, ahogyan a híres-hírhedt zenekritikus, Simon Reynolds is megfogalmazta Retromania című könyvében. Korábban volt a beat, a punk, a technó, mind-mind elsöprő jelenségek, manapság viszont mintha csak téblábolnánk a már meglévő zsánerek közt, újrafeldolgozunk, előveszünk, visszatekintgetünk, nincs semmi faldöntögetően friss, amilyen még sosem volt, ami mögé nagy vehemenciával be lehetne állni tömegesen. Amiért zsigerből rajongani lehetne.
Hát ezért is fontos, hogy megnézzük, hogyan rajongtak előttünk, hátha kedvet kapunk egy paradigmaváltáshoz, hogy végre újra legyen valami.
Itt vannak például Pablo Garber argentín fotós képei, amikbe az elsők között szaladtam bele a múzeumban (igaz, nem az első falakon, azokról le kellett mondanom, ugyanis akaratomon kívül belecseppentem Müller Péter Sziáminak a múzeum minden sarkába elvezetett kihangosítással súlyosbított tárlatvezetésébe). Bár a fekete lemez mostanában reneszánszát éli, magas kúlfaktorral bír, ha valaki 2016-ban is gyűjtő, ezek a felvételek ebben a formában ma már egészen mást jelentenének:
A világot nem váltja meg a tárlat, ezt szögezzük le gyorsan. Feledhető, érdektelen, unalmasan direkt vagy kifejezetten erőltetett darabok - összekaszabolt és trutyival leöntött gitár! impresszionista festmény főszereplője bakelitlemezt fog! óriásira méretezett pengetők! - akadtak, de pont ezért volt jó felfedezni az izgalmasabb megközelítéseket. Főleg, hogy számos kiállított tárgy nem is illeszthető bele a rajongó-rajongott kontextusba.
"Schliesst die Augen wenn küssen"
Mint amilyen az 1952-es születésű Klaus Beyeré, aki gyertyaöntőből lett a legelborultabb Beatles-rajongó. Gyerekként csípte a dalokat, amiket anyja énekelt, de egy mukkot sem értett belőlük, így életének missziója lett, hogy a gombafejűek valamennyi lemezét lefordítsa németre. És rögzítse is ezt a teljesítményt. Ami már csak azért is lett extrém, mert sem énekelni nem tudott, sem zenélni, kazettás magnókkal vágta-hegesztette össze a szövegmentes részeket, hogy arra ő maga felhümmögje, hogy
schliesst die Augen wenn küssen, ich werde dich müssen.
Durván rajongásalapú művészete kiteljesítéseként saját maga ragasztgatott képeket és forgatott Super8-as felvételeket, és bár erről aligha volt fogalma, de ezzel egyike lett az elmúlt években borzasztó menővé lett barkácspop-színtér előfutárainak, akik szintén egymaguk dobálják össze dalaikat messze a profi stúdióktól, kamaszkori hálószobájuk félhomályában (ez már egy másik történet, de akit érdekel ez a trend, különösen annak rádiókban nem játszott, mégis értékes hazai vonatkozásai, az itt olvasson róla behatóbban).
Beyer a kezdetek óta már túlvan többszár koncerten, saját menedzsere lett, és senkinek eszébe sem jut haragudni rá, amiért ötödikként odamontázsolta magát az eredeti Beatles-tagok mellé:
Kifejezetten érdekfeszítő volt a német Depeche Mode-rajongók által készített korabeli montázsok, de olyan művész is reflektorfényt kapott, akit Frank Zappa bajsza által ihletve készített egy portrésorozatot - szerencsére ez pont meglehetősen középszerűre sikerült, így nem zavart annyira, hogy Müller Péter megint felbukkant az őt mágnesként követő kis csoportjával, és nekiállt Frank Zappát énekelni. Kihangosítva, hogyne.
A kísérleti elektronikus zeneszerző Robert Lippokra szintén egy régi élmény hatott: tizenéveinek elején már ismerkedett a new wave-vel és az experimentális zenékkel, nagybátyja szobájában szívta magába a Pink Floydot és a progrockot, magyarán jó korán elkezdte tologatni a befogadás határait, viszont szembejött vele egy dal, amivel rohadtul nem tudott mit kezdeni. Ez a Queen Bohemian Rapsodyja volt, ami a maga megfejthetetlenségével (ezt mindenekelőtt ő gondolta így) inkább megzavarta, egyúttal nyilvánvalóan megbabonázta, hiszen tépelődése addig jutott, hogy egy marimba hangszerre húzzá rá a híres dal első versszakát. Ez lett a Bohemian Rapsody Play School, amin lehet próbálni eljátszani a sláger elejét, és közben viszonyulni hozzá, ahogy jólesik.
Ahogy feljebb mondtam már, ugyan nem mindegyik kiállított mű szól elsősorban és nyílegyenesen a rajongásról, de vannak érdekes "szürkezónás" projektek is, amikor egészen váratlan toppant be a vonzalom, vagy nem közvetlenül. A New Yorkban dolgozó George Condo például Kanye West My Beautiful Dark Twisted Fantasy című lemezéhez készített több borítótervet, miközben kvázi
szellemi rokonságot kezdett érezni a világhírű rapperrel és annak munkamódszereivel.
Érdekes kutatási terület lehetne egyébként, hogy egy karizmatikus sztár hogyan köti gúzsba saját aurájával a neki dolgozókat.
Condo tervei is kikerültek a Ludwig falaira, igaz, a lényeg pont nem: a szóban forgó albumnak a repper által is elfogadott borítója, amin egy meztelen afroamerikai faszi egy bimbóvillantó fehér tündérmutánssal kufircol, és ami be lett tiltva végül több helyen, arra itt egészen furcsa módon ugyanez a sors jutott. Nem igazán értjük, hogy egy művészeti galéria miért cenzúráz, ha nem muszáj neki, és miért pont egy adott téma leghúsbavágóbb lényegét.
Táncolj, monokróm parádé!
Szerencsére azért ez csak egyszeri melléfogásnak tűnt (persze attól még megbocsáthatatlan), mert Andreas Rost fotóin már nem kockázta ki senki a mellbimbókat.
Ő a német rajongói mozgalmak küzdőtereit, platformjait figyelte meg lencséjével, fekete-fehér kidolgozásban, ami különösen szuggesztív arculatot kölcsönöz nem csak egy csapat fociultrának, hanem például a békés buliorgiáról szóló Love Parade-nek is. A világ első és originál, Berlin főutcáin végigvonuló soktízezres technóderbijét normál esetben tiritarka kivitelben láthattunk a német VIVA élő közvetítésében, síppal-dobbal-tágpupillával, ő viszont egy antropológus tárgyilagosságával közelített a süvöltő kamionok felé.
De akadt olyan is (Chris Sauter), aki koncerteket hirdető plakátokból nyesett ki hangszórót, hogy a síri kussban is eszünkbe jusson a színpadi árok mögül érkező dübörgés:
Meg olyan, akit japánként teljesen maga alá gyűrt első amerikai látogatása a lehető legjobb korban, 1967-ben.
Keiichi Tanaami akkora pszichedelikus agybaszásokat rittyentett az üres lapokra, hogy nemsokára már a The Monkeys és a Jefferson Airplane zenekaroknak tervezett borítókat, amik el is nyerték a legendastátuszt. 75-ben pedig ő lett a Playboy japán kiadásának első művészeti vezetője. Tanulság? Ha igazán, remegve rajongsz, és ezt nem szégyelled, akkor nagyon jól járhatsz a mániáddal.
Június 26-ig lehet, és érdemes is átnyálazni a Ludwig Múzeumban a kiállítást, ezért nem is ütöttünk le minden ziccert, nem lőttünk le minden poént. Például a Marilyn Manson, az ABBA és Britney Spears rajongói klubjairól lőtt fotókat is érdemes élőben megnézni, mert úgy nem csillognak ennyire. Ezeket Candice Breitz készítette, miután 2007-ben újsághirdetések útján hívta meg az elvetemült fanokat.
És többet most már tényleg nem mondunk, maximum annyit, hogy akit nem zavar, ha egy popzenei tárlat nincs markáns tematikus keretbe foglalva, eleje és vége sem létezik különösebben, inkább csak zsibvásárjelleggel dobálja elénk a mindenféle minőségű és jellegű munkákat, az máris vegye a jegyet, mert biztosan talál olyat, ami megérinti valamelyik belső szervét.
