Egy ember ül a színpadon. (Meg körülötte még legalább hat, de őket most ne bolygassuk.) Nagyon elbarikádozta magát: előtte mikrofonállványok, kábelkötegek, erősítők, hangfalak, ölében egy aranyosan csillogó gitár. Mozdulni sem igen tud ez az ember, ott, a színpadon. Csak ül.
Egy ember ül a színpadon
Keretnélküli szemüveg mögül pislog a világra – még gyakrabban fölüle. Az arca általában szenvedő, a szemei résnyire húzódnak (talán a reflektoroktól), a keze viszont ütemesen súrolja a hangszert. És valami különleges zene dübörög fel. Valami ismerős. Az ember is ismerős. Sztevanovity Zorán ül a színpadon. Gitározik és énekel. Aztán ül, és a szintetizátoron játszik, és énekel.
Leírni sem akármi: közel fél évszázada ül már a színpadon. Vagyis inkább van a színpadon. Mert nem mindig adott ám a mostanihoz hasonló
csendesülős
koncerteket! Fiatalság, Metro, bolondság – a fáma szerint a hatvanas-hetvenes években az ő fellépéseikre sem hívták ki kevesebbszer a belügyieket, mint az Illés- vagy az Omega-koncertekre.De ez már egy másik világ...
– és egy másik Zorán. Csendesülős, lírai dalairól ismert. Arca barázdáltabb, hangja mélyebb – de még mindig pótszékes (vagy pótszék híján
pótlépcsős
) teltházak előtt játszik. Barázdáltabb arcú rajongók előtt, akik közül néhányan magukkal hozzák azért duplacopfos gyermeküket vagy unokájukat is.Hogy lássák a gitáros embert ülni a színpadon. És tapsolhassanak neki, úgy talán mosolyog majd végre kicsit. Mert olyasmi ritkán történik. Zorán kimért, tekintélyes, merengő. Két szám között sem viccelődik, legfeljebb mesél – az életéről, az aktuális dal születéséről, testvéréről, a dalszövegíró Dusánról, a szocializmusról... Bizony, többségében még most is egy letűnt korról énekel – mivel az emberek többségében még mindig ezt értékelik leginkább. A régi, közismert Presser-Adamis slágerek... - még mindig jók, még mindig üzennek.
Színpadon a nagykabát
Aztán az újabb Presser-dalok, amiket Pici előadásában is ismerhetünk. Tessék eldönteni, melyik a jobb! (Ami engem illet, az eredetijüket választanám, de be kell vallanom, súlyosan elfogult vagyok...) Az énekes átszellemült, kicsit szenvedő arccal énekli őket. Mindet. A vidámat és a szomorút egyaránt.
És megint földig ér a színpadon az életünk, a nagykabát, és nekünk megint mindenhogy (így is) jó, a csillagoktól meg kéznyújtásnyira lehetünk – feltéve, hogy egészen az égig érünk... És már miért is ne tennénk?! Hiszen tulajdonképpen egy igazi csillag mellett üldögéltünk. Egy kipróbált, az idők viharait egyelőre álló, barázdált arcú csillag mellett. Ez a sztár, kérem, még nem nagyüzemi konfekciógyártmány, nem is műhold, kölcsönfénnyel!
Talán van, ami kritizálható benne, ám legalább ezt értékelni kell! Meg a show-t, ami a díszlet a csillag mögött. Nagyzenekari kíséret (ott szorongnak a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ színháztermének aprócska színpadán), fergeteges, beszédes és megejtően szép fénytechnika... - le a kalappal a körítés előtt, na!
Reklámszünet a zenekatedrális építése közben
Vegyül viszont, sajnos, túlságosan is profán momentum az előadásba. Néhány szám után a művész közli a maga kimértségében, hogy ez a műsor nem jöhetett volna létre, ha nincs egy bank és még néhány ismert nevű nagyvállalkozás. Reklámszünet – csak hogy valóban otthonosan érezhessük magunkat... És persze taps. Aztán folytatódhat a műsor, jöhetnek a jól ismert és jól hangosított dalok, s utánuk a közönség soraiban dübörgő taps közben lehet egymásra nézni, és fejcsóválva azt üzenni a tekintettel, hogy:
Nahát, ez a Zorán...
Nos, ez a Zorán ült, énekelt és zenélt itt Szombathelyen csütörtökön, őszi koncertturnéja keretében - beszorítva a kellékek és a kollégák közé. Barázdált arca ismerős volt. És szerették.
