Szóval a félig-meddig elfogadott álláspont valahogy így néz ki: a nők csak azt mondják, hogy a kedves jellemzőkkel felruházott férfiakat szeretik, valójában a kihívást keresik, ami egy félig-meddig rohadékkal jár. A hipotézis annyira beleette magát a szerelem nagykönyvébe, hogy már pénzt is csinálnak belőle, többek között önsegítő könyvek születtek, hogyan köcsögmacsósodjunk el, sőt, külön trendje is van már a nők inzultálással-pimaszkodással való felszedésének. A The Conversation azonban friss cikkében arra világít rá, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását, úgyhogy álljunk csak meg, és nézzünk meg pár, a témában fogant kutatást.
És lepődjünk meg, mert ezek nem egészen ezt támasztják alá. Ebben a kutatásban például a résztvevőknek egy Susan nevű fiktív nőnek kellett segíteniük, hogy három ugyancsak kitalált férfi partner közül kit válasszon. Az egyikük a tipikus nice guy volt, kedves és törődő, a második egy érzéketlen tuskó, a harmadik pedig közömbös válaszokat adott a döntnökök kérdéseire. A felmérésben részt vevő nők nyilván Susan szerepébe magukat képzelték bele, és csodák csodájára (vagy épp nem meglepő módon)
a sztereotípiákat felrúgva a kedves srácot választották a legtöbben.
Egy másik kutatásban randihirdetéseket olvastattak el a résztvevőkkel, itt is az jött ki, hogy az olyan férfiak, akik azt írták magukról, hogy például önkénteskednek egy rászorulóknak élelmiszereket szétosztó szervezetnél - tehát önzetlennek tűntek a hirdetésük alapján - ugyancsak esélyesebbek lettek volna egy randevúra. Ebben pedig arra jutottak, hogy a nők szeretik ugyan a magabiztosságot, de azt már nem, ha ledominálják őket.
Arról nem beszélve, hogy a testi jellemzőket igencsak komolyan befolyásolja a természetünk: egy nőnek sokkal fontosabb ez, és egy nem izomtibor felépításű embert is sokkal szebbnek láthat, ha annak a lelke is szebb. Ezt sem mi találtuk, ez is egy hiteles kutatás eredménye. Szóval ne csak a tricepszünkön dolgozzunk, hanem a jellemünkön is! Mindenekelőtt azon.
Vannak, akik mégis beleesnek a csapdába
És mégis rosszfiúkkal kavarnak össze, hogy aztán sírás legyen a vége, rosszabb esetben csúnya pofonok és megaláztatások sora. Nem szabad hibáztatni őket, hiszen mindez sok tényezőn múlhat: lehet, hogy az illető bedőlt egy nárcisztikus faszkalap önfényező kampányának, lehet, hogy a múltban megszokott viselkedésmintákat tekinti normálisnak és megszokottnak, és lehet az is, hogy egyszerűen nehéz neki a randizás világa, ezért inkább a könnyebb utat választja, a könnyebb út végén pedig gyakran ott ágaskodik a rossz döntés tábla.
Végeredményben viszont a való élet éppúgy azt mutatja, mint amit a fentebb citált kutatások: a jófejség igenis kifizetődő. A címben megfogalmazott ostoba előítéletet éppen ezért érdemes minél hamarabb jó mélyre eltemetni, nehogy emiatt szalajtsuk el életünk értelmét. A szabály mostantól tehát ennyi:
