Hat év alatt tizenkét murália készült el a Bloomsdayhez kapcsolódóan Szombathelyen, és a sorozat még csak kétharmadánál jár. A projekt ötletgazdája és koordinátora, Szántó István festőművész szerint a cél nem a városszépítés, hanem az, hogy a kortárs képzőművészet kilépjen a köztérre, és óvatosan beköltözzön a város mindennapjaiba. Az idei, a Küklopsz fejezethez kapcsolódó muráliát ráadásul ő maga készíti. A művészt a muráliák születéséről, Joyce-ról, a kortárs művészetről és a a szombathely történelmi emlékezetéről kérdeztük.
Hogyan kerültél kapcsolatba a képzőművészettel?
A Szombathelyi Képtár rajzszakkörébe jártam gyerekként, ahol Vértesi Péter volt a tanárom. Utólag látom igazán, milyen jó pedagógus volt. Nemcsak rajzolni tanított meg bennünket, hanem úgy vezetett be a kortárs művészet világába, hogy közben nem is vettük észre.
Olyan művekkel találkoztunk, amelyekről évekkel később derült ki számomra, hogy Keserü Ilona- vagy El Kazovszkij-munkák voltak. Akkor egyszerűen csak izgalmasnak találtuk őket.
A család is támogatta ezt az irányt?
A szüleim inkább a zenei pályát erőltették volna. Én viszont inkább visszahúzódó gyerek voltam, aki szeretett egyedül rajzolni és festeni. Akkor ezt választottam, és végül ennél maradtam.
Honnan jött a muráliák ötlete?
A célom az volt, hogy a kortárs képzőművészet aktívabban jelenjen meg a város szövetében. Ezek a munkák nem egyszerű városképdíszítő elemek. Olyan kortárs képzőművészeti program művei, amelyben a résztvevők az Ulysses egy-egy fejezetére reflektálnak. A vizuális alkotómunka során aktívan kapcsolódnak az aktuális értelmezésekhez, és a képalkotás eszközeivel kísérletet tesznek az irodalom és a kortárs olvasatok közötti párbeszéd formanyelvének megteremtésére.
Mennyire nehéz ezt Szombathelyen megvalósítani?
Szerencsére nem nehéz. Talán azért sem, mert ezek a képek nem telepednek rá a városképre. Egy kicsit el vannak rejtve, meg kell keresni őket. Ahogy az Ulyssest sem elég a polcon nézni, hanem elő kell venni és el kell olvasni, úgy ezekhez a munkákhoz is oda kell menni, időt kell szánni rájuk.
Mit tapasztalsz a járókelők részéről?
Sokszor azt, hogy elsőre nem értik. Oda jönnek, hogy „mi ez?”, „mit látunk?”. De ha elkezdünk beszélgetni a műről, a fejezetről vagy a művész gondolatairól, akkor gyakran hosszú percekig ott maradnak. Én ezt nem problémának látom, hanem lehetőségnek.
A cél tehát valamiféle edukáció is?
Igen. A jó kortárs művészetet szeretnénk megmutatni. Fontosnak tartom, hogy az emberek találkozzanak olyan vizualitással, ami nem adja meg magát az első pillanatban. Ami elgondolkodtat, amit értelmezni kell önmagunkban.
Hogyan választod ki az alkotókat az egyes fejezetekhez?
Mindig azt keresem, hogy az adott művész gondolkodása vagy képzőművészeti világa hogyan kapcsolódhat az adott fejezethez. Amikor ez a kettő összeér, akkor születnek a legerősebb munkák.
Volt olyan, aki nemet mondott?
Igen, de nem azért, mert nem érdekelte a projekt. Inkább azért, mert egy harminc-negyven négyzetméteres fal megfestése komoly vállalás. Sokan nem a felkérést utasították vissza, hanem magának a feladat fizikai dimenzióját érezték nagynak.
Idén ismét te készíted az egyik murált. Mit lehet tudni róla?
A murália az Ulysses Küklopsz című 12. fejezetére reflektál. A falkép az egykori szombathelyi gettó területén kap helyet, az egykori zsinagógától – ma Bartók Terem – nem messze. A fejezetben hangsúlyosan jelenik meg az előítélet, a gyűlölet, az antiszemitizmus és a kirekesztés, ugyanakkor a fejezetnek nem ez a legfontosabb ismérve.
Hanem?
A fejezetben a főhős, Leopold Bloom egy kocsmába lép be, ahol egy ír személy nyers antiszemitizmussal és gyűlölettel támad rá, idegennek bélyegezve őt. A feszült és agresszív légkörben Bloom megőrzi a nyugalmát. A regény főszereplője, Leopold Bloom, a szeretet, az elfogadás és az emberség képviselőjeként jelenik meg, és megfogalmazza, hogy a gyűlölettel szemben a szeretet az élet alapfelvetése.
Ez hogyan jelenik meg a képen?
Több rétegben. A kompozíció két, egymással párbeszédben álló egységből épül fel, amelyek egymást támogatják és kiegészítik. Az alsó képi egység összetett vizuális teret hoz létre, középpontjában egy Küklopsz áll, amely az Odüsszeia világát idézi. A felső képi rész a sűrű ornamentális struktúrájával a szombathelyi történelmi emlékezetre is utal.
Megjelennek a zsidó papírkivágások formavilágára utaló motívumok, a szombathelyi zsinagóga ornamentikájára emlékeztető elemek, valamint 613 gránátalmamag is. Ez a szám a zsidó hagyományban is fontos, de számomra a 613 szombathelyi gyermekre is utal, akiket 1944-ben deportáltak Szombathelyről.
A muráliák már most is egyfajta kulturális útvonallá álltak össze. Mi a következő lépés?
Idén minden kép mellé információs tábla kerül, és készül egy térkép is, amely segít megtalálni a muráliákat. Fontos, hogy a látogatók könnyebben kapcsolódhassanak a munkákhoz.
Hat fejezet még hátravan. Látod már a végét?
A végét még nem, de a következő lépéseket igen. Minden évben újra kell gondolni, hogy melyik művészhez melyik fejezet illik a legjobban.
És mi történik, ha egyszer elkészül a tizennyolcadik?
Jó lenne újra összehívni az összes alkotót. Sőt, régóta dédelgetett álmom, hogy egyszer készüljön egy olyan Ulysses-kiadás, amelyben ezek a muráliák kísérik a fejezeteket.
Mit gondolsz, mit adott eddig a projekt Szombathelynek?
Remélem, hogy nyitottságot. Azt látom, hogy egyre többen keresnek meg, segítenének, részt vennének a munkában, vagy éppen falat ajánlanak fel. Ez számomra azt jelzi, hogy a közös gondolkodás működik.
A beszélgetés végén azt mondtad: „a művészet nem lehet kirekesztő”. Ez akár a projekt mottója is lehetne.
Lehet. És jó lenne, ha így lenne.
Egy jó barát mindig segít
A murál ugyan Szántó István munkája, de nem egyedül dolgozik rajta. A festésben és a zsidó kulturális utalások kidolgozásában gyerekkori barátja, Fried Balázs is segített neki. Mivel az idei alkotás egyszerre reflektál Joyce antiszemitizmusról és kirekesztésről szóló fejezetére, valamint a szombathelyi zsidóság történetére, Friedet is megkérdeztük arról, mit lát a készülő műben, és mit jelent számára ez a közös munka.
Te hogyan kerültél bele ebbe a történetbe?
Istvánnal általános iskola óta ismerjük egymást, osztálytársak voltunk, onnan ered a barátságunk. Ehhez a projekthez azért kért fel, mert zsidó gyökereim vannak, az Ulyssesnek ez a része pedig kifejezetten az antiszemitizmusról szól. A kép alsó fele erről tanúskodik, a felső része pedig emlékezés a szombathelyi zsidó közösségből elhurcolt és életét vesztett zsidó gyerekekre.
Ezért vont be a munkába. Azt gondolom, hogy mindenkinek, aki a zsidó közösséghez tartozik, az egyik legfontosabb, megkerülhetetlen feladata az életben, hogy megőrizze az emlékezetet. Minden olyan alkalommal, amikor erre lehetőség nyílik, önmagunkat és mindenki mást is emlékeztetnünk kell arra, mi történt, hogy az soha többé ne ismétlődhessen meg.
Ilyen szempontból megtisztelve érzem magam. Kevés olyan alkalom van, amikor ez a téma ilyen nyilvános térben meg tud jelenni, és nagyon jó érzés, hogy a részese lehetek. Úgy érzem, ezzel én is hozzá tudok tenni valamit ahhoz, hogy ez az emlékezet fennmaradjon.
Mikor kerültél először kapcsolatba az Ulyssesszel, mikor olvastad a könyvet?
stvánon keresztül, ő mesélt nekem az egész történetről. Magát a regényt nem olvastam el, de az ír Ulysses Múzeum kurátoraival hallgattam meg interjúkat, akik maguk is azt mondták angolul, hogy a mű helyenként szinte olvashatatlan.
Szóval ez egy nagyon kemény olvasmány. Igyekeztem megérteni ezt a konkrét fejezetet, és hangoskönyveket, elemzéseket hallgattam meg róla. Így a történettel és az egész koncepcióval tisztában vagyok, de magát a könyvet nem olvastam végig.
A képzőművészethez hogyan kapcsolódsz?
Sajnos semennyire, kizárólag Istvánon keresztül, ő a vezérfonal. Én egy vállalati vezető vagyok, normál esetben technokrata vonalon élem az életemet, úgyhogy az ilyen alkalmak számomra felvillanyozó pillanatok és helyzetek.
Akkor ez számodra igazából kikapcsolódás?
Nekem abszolút az: mintha elszakadnék egy teljesen másik világba.
De akkor élvezed?
Abszolút, nagyon jó itt lenni!
