Szokatlanul nagy a tolongás, délután öt táján sorba kell állunk azért, hogy testközelből láthassuk a második világháború leghíresebb haditudósítójának, Robert Capának a fotóit. Nem mindennapi lehetőség ez, mert nem akármilyen felhozatallal ismerkedhetünk. A Szombathelyi Képtár nagytermét betöltik a fekete-fehér realizmusok, színes keresztmetszetet adva a 30-as, 40-es és 50-es évek borzalmaiból, megannyi harc és arc, tökéletesen megkomponált, életszagú kép-riportban. Ráadásul megfakult képek helyett újonnan előhívatott felvételeket kapunk, gondosan méretre vágva, képkeretekbe, tematikusan elrendezve.
A keretbe zárt fotókon túl - élve a digitális technika adta lehetőséggel - forog a film is, több képernyőn, tematikus válogatásokban kialakított kis „szigeteken” megannyi plusz Capa villan fel. A legérdekesebb talán a ”Kissé elmosódva” címet viselő montázs, a legmegrázóbb fotókkal, amelyeken jól látszik, Capa kamerája nem véletlenül mozdul be, hanem mert a dokumentátor kikerülhetetlenül az esemény részese. Emberi elrugaszkodások, nekirohanások láthatók, a fotók hősei mind lendületben vannak, épp lélegeznek, az akciók középpontjai.
A huszadik század borzalmai testközelből
Ahány kép annyi sors, annyi híradás, valódi dráma. Kedvelt módszere: kiragadni a tömegből egy embert, személyessé tenni, spontán érzelmeit, gesztusait, pózait megörökíteni. Az egyedi, megismételhetetlen pillanatok rabja, ezek a realitások hitelesítik. Nem előre beállított, manipulált fotók ezek, erejük főként ebben áll: Capa művészien képes kiemelni, elmosni, empátiával sorsfordító nagy emberi pillanatokat megragadni, de úgy, hogy maga is az akció részese, nem kívülálló.
Például a fiatal bányász portréja: megrendítő, a rongyokban pózoló sármos, kormos-arcú srác. Nézése eleven, a múltja és jövője egyetlen képben összeér.
A fotókon keresztül ugyanakkor nem csak maga a történelem, hanem a fotózsurnalizmus kialakulása is nyomon követhető.
Capa öt háborúban fotózott, de készített felvételeket békében, világjáró utazásai során is, lencsevégre kapott számos akkori „sztárt”. Picasso esernyős képét például nincs kultúr-emberfia, aki nem ismerné. Bőven láthatunk azokból a fotókból is, amelyek méltán tették híressé: az 1932-es Trockij-sorozatából, a spanyol polgárháborúban készült, „A milicista halála” című (vitatottan spontán) felvételét, a normandiai invázióban lencsevégre kapott híres „vizes” fotóját (Ami aztán megihlette A Ryan közlegény megmentése című film első képsorát is.) Megszemléljük a legutolsó képét, amelyet Indokínában (1954-ben) készített, mielőtt aknára lépett volna, de jócskán szerepelnek a tárlaton olyan fotók is, amelyeket korábban soha nem láthatott közönség.
Ahogy Murai András egyetemi tanár a tárlatnyitó beszédében kiemelte, a capai életmű közel 71 ezer fotóból áll, ebből most mindössze 71-et láthatunk. A szervezőket viszont dicséret illeti azért, mert remekül visszaadják Capa rövidre szabott, ám annál izgalmasabb és mozgalmasabb munkásságát.
Hadi fotói – emelte ki Murai - a sajtófotó hőskorában készültek, amikor még nem telítődtünk, nem lettünk immunisak, érzéketlenek a borzalmak, a halál képi ábrázolására iránt.
Háttérinformációk a tárlat létrejöttéről
A különleges, mintegy ezer darabos gyűjteményt egyébként – mesélte a megnyitón a képtár igazgatója, Gálig Zoltán - két éve a Magyar Nemzeti Múzeum a New York-i International Center of Photography-tól (ICP) vásárolta meg. (937 felvétel negatívjáról az 1990-es évek elején Cornell Capa felügyelete mellett 40x50 centiméteres nagyítás készült három példányban: egy sorozat az ICP-é, egy Tokióban található, a harmadik válogatás képezi a Magyar Nemzeti Múzeumba kerülő gyűjtemény alapját.) A vételár egyébként –találtunk rá az interneten - 835 ezer dollár volt. A tárlat az elmúlt években országos turnén mutatkozott be, a szombathelyi a legutolsó állomás, eddig a hozzánk legközelebbi helyszín, ahol már kiállították Paks volt.
Robert Capa életrajza
Friedmann Endre néven született Budapesten, a 20. század egyik legjelentősebb fotósa, elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon. Rövid élete során öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a II. világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). A II. világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beach-en és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.
Szülei szabók voltak, a Kossuth Lajos utcában volt az üzlethelyiségük. Egy bátyja (László) és egy öccse (Kornél) volt. Öccse később szintén fényképész lett és Cornell Capa néven futott be szép karriert. A Budapesti Madách Gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait. 1931 júliusában előbb Bécsbe, majd Prágába, aztán Berlinbe kölözött, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult, ahonnan zsidó származása miatt 1933-ban távozni kényszerült. Egy rövid időre visszatért Budapestre és csatlakozott a Kassák-féle Munka körhöz, de a növekvő antiszemitizmus miatt ősszel Párizsba emigrált.
Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni. Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti. Mivel Párizsban sem volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (u.i.: magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, hasonlított az akkoriban népszerű amerikai fimrendező, Frank Capra nevére. Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.
A várakozása sikerrel járt, 1934-ben megkapta első megbízását a Vu magazintól. Haditudósítóként vett részt az 1936-os spanyol polgárháborúban, az 1938-as japán-kínai háborúban, a II. világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, a franciaországi (normandiai) invázióban, 1950-ben az izraeli harcokban. Capa, mikor nem a harcmezőkön fotózott, nagykanállal habzsolta az életet. Egyik szeretője Ingrid Bergman volt, azonban Capa ezt úriemberhez méltóan titkolta, csak később, Bergman önéletrajzi könyvéből derült ki. Isabella Rossellini, Bergman lánya több romantikus levelet is őriz, melyeket Capa küldött a dívának.
1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról. Május 25-én délután 3 óra előtt 5 perccel aknára lépett, és meghalt.
