Nem három film lett, hanem öt, és nem azok a vendégek jöttek, akiket beharangoztak, de így is szórakoztató és elgondolkodtató volt a tegnap este a 40. Magyar Filmszemle „kihelyezett tagozatán” résztvevőknek. Zsúfolásig megtelt a HEMO (bocsánat: a Weöres Sándor Színház) társalgója.
Nemcsak Pesté a magyar film!
– mondta határozottan Székely Orsolya filmrendező-forgatókönyvíró, a főszervező. Hozzátette: szándékosan hozott olyan alkotásokat, amikkel máshol nemigen találkozhatnánk.
A MÁV örök
Az első mozi éppcsak egy etüd volt.
A világ legrövidebb kisfilmje - a leghosszabb stáblistával...
– jellemezte a török származású magyar rendező-színész-forgatókönyvíró-költő, Can Togay (János) Vonat – Train című alkotását az est házigazdája, Jordán Tamás. valóban rövid volt. Alig néhány percben mutatott be egy életet: a kisfiút, aki kövekkel játszik a vasúti sínek mellett, aztán egy hosszú, monoton, elsuhanó kocsik kék-fehér oldalát mutató jelenet után a megejtően szépen barázdált arcú öregembert. Tanulság: a kő, a fák és a MÁV örök. Nem lett volna rossz mű ez, ha nem követi még négy, sokkal kevésbé sablonos, jóval ötlettelibb alkotás.Köztük például egy olyan, amiban az erősen molett asszonyságokra emlékeztető, éjfekete nünüke a főszereplő! A rendező rögtön meglátta a puha és aránytalan (fél)bogárban bújkáló tehetséget. Na de miért érdekes egy nünüke?! Kormos Ildikó bebizonyította, hogy igenis az. Neki mindig sikerül. Korábban a csigák nemi életét nézte szájtátva a közönség tőle, most azt bámultuk, hogy lesz a virágszirmokon bujkáló apró féregből kolonc egy ártatlan méhecske nyakán, majd betolakodó a kaptárban, aztán földben váró báb, végül pedig büdös, fekete izé, amitől a teremben ülők egy része erősen ódzkodott.
Csodabogár bocsárcsoda - gyógyszer, avagy méreg?
Aztán azt is, miként végzi a szegény
csodabogár bogárcsoda
kuruzslók által használt porként, vagy kis adagban jótékony, nagytételben mérgező olajként egy mozsár törője alatt. Máskor meg ínyenc falatként a tyúkok csőrében. C’est la vie... De a Porrátört bogár két narrátora, Kútvölgyi Erzsébet és Szabó Sipos Barnabás ezt annyi humorral, olyan érdekesen meséli el, hogy sem az undor, sem a botránkozás nem tart bennünk sokáig. Félelmetesen szép, tűéles makrofelvételek, játékos zene, hangeffektek... Kár, hogy nem volt itt az alkotó. Nagyon nagy tapsot kapott volna. (Persze így is.)A következő
vers-film
rendezőjét és hangját viszont magával hozta Székely Orsolya. Karda Pál színművész, de méginkább Dégi János színész-rendező kapott is hideget-meleget, ahogy mondani szokás. Az opusz egy képekkel és szavakkal egyszerre elmondott vers volt. A szavakat Miklya Zsolt adta (költeménye a Quasimodo verspályázat díjnyertese), a képeket, amik a játékfilm és a művészfilm furcsa keverékévé álltak össze, a rendező álmodta hozzájuk.Vers kontra film-vers
Ez volt az est legnagyobb vitát kiváltó műalkotása. Jordán Tamás illendőség ide vagy oda, leszögezte, hogy neki bizony egyáltalán nem tetszik! Vagy vers legyen – vagy film. Ez az öszvér műfaj egyikről és másikról is elvonja az ember figyelmét. Ha például adott egy gondolati kép, hogy Sziszüphosz labdázik a lejtőn, akkor annak a labdának, annak a lejtőnek miért kell színt és egyéb minőségeket kapnia? Miért kell a vershez a bársonyosság, a dallam? – kérdezte a direktor. Őt egyszerűen zavarja és kész!
Ebből aztán a hallgatóságot is megmozgató eszmecsere kerekedett. Volt, aki paranoiásnak nevezte a színigazgatót, ha ettől az új műfajtól félti a verset, más egyetértett vele, hogy úgy az igazi, ha magunk sorakoztatjuk fel a szavak mögé a képeket odabent. Egy hölgy komplett műelemzéssel nyűgözött le bennünket, és próbálta oldani Dégi János szemmel látható zavarát. (Sikertelenül.) Ez a téma is végetért azonban egyszer. A terem ismét elsötétedett, és a vásznon megjelentek az est legjobb filmjének első képkockái.
Búcsúzkodás, pakolás, üresség...
Ragályi Elemér a világ öt legjobb operatőrének egyike állítólag. Filmjét látva ezt el is hiszem. A 2007 decemberében készült Megyünk a semmibe Lipótmező, a klasszikus
sárgaház
, az Országos Pszichiátriai Intézet utolsó napjait mutatja be. A búcsúzkodást, a pakolást, majd az ürességet. A rácson túl kicsit Popeyre emlékeztető fizimiskájú bácsika pipázik.Mi megyünk a fenébe nemsoká!
– vigyorog hátra.A konyhán egy beteg mosogat. Arról beszél, mennyi barátságot kötött, míg itt volt, és hogy fognak hiányozni neki a többiek. A folyosón két kisöreg jön mosolyogva. Fogják egymás kezét. Aztán snitt a búcsúról: a malomkő nagyságú kenyér megszegése, amiből mindenki kap néhány falatot. Ez az ő hamuba sült pogácsájuk. Az útravaló.
Minden fa tövében egy szerencsétlen elmebeteg?
A helyi színjátszó kör egyik aktív tagjának beszéde annyira hadaró, hogy még a feliratot nézve is csak nehezen követhető, hol tart a mondanivalójában éppen. De amikor a lényeges részhez ér, mintha nem is ő lenne, tagoltan, hangsúlyozva mondja:
Minden fa tövében ott fog ülni egy pizsamás, szerencsétlen elmebeteg...
Egy másik teremben csomagolják a bábokat, tépik szét a Lipótmező múltját jelképező régi iratokat, plakátokat, meghívókat.S már vonulnak is sorban az ápoltak, vonatoznak végig az épületen. Az öreg Popey pipát fogó keze remeg.
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek...
– éneklik. Az ajtókra felfúrják a reteszt. A folyosón zsidó imákat kántál gitárszóra egy fiatalember. Shalommal köszön mindenkinek. Kicsit arrébb durva nő szitkozódik. Azt állítja, későn szóltak neki, nem tud hova menni karácsonyra, szilveszterre, nem fogadja már biztos egyik kórház sem.Lehet, hogy öngyilkos leszek!
– de ki hisz neki?!Ez a vége, uram!
Megigazítja a sapkáját.
Világosra vedd a képet, ne sötétre, mert akkor nagyon csúnya vagyok!
– mondja Ragályi Elemérnek, aztán önmagát sirató énekbe kezd. Egész jó hangja van. Ez a dal szól, mialatt távoznak az emberek. Ki gyalog, ki autóval.Cigarettára gyújtunk a benzinkútnál!
– vigyorog vissza egy bácsika. Mi meg nevetve aggódunk, hogy csak fel ne robbantsa az egészet.Üres épület, üres rácsos ágyak, üres tekintetek. Popey is egy ócska Mercedeszből integet a kamerának. Az autó ablakán visszatükröződik az operatőr képe: integet ő is. Elmentek.
Ez a vége?
– kérdezi a portás.Ez a vége, uram!
– válaszolja Ragályi Elemér.Borzasztó...
- csóválja a fejét amaz, majd bemegy a kabinba. A film úgy ahogy van tökéletes. És mindössze NYOLC ember készítette!Nem tudom, hogy tudunk-e beszélni...
– kelt föl Jordán Tamás. Nem tudtak. Tíz perc szünet következett az utolsó film előtt.Marilyn
Zsigmond Dezső, bár be volt harangozva díszvendégként nem volt ott tegnap este. Pesten maradt, az igazi(?!) filmszemlén egy játékfilmjét mutatták be aznap. Pedig kötődik hozzánk: itt végzett a főiskolán. Bemutatott filmje, a Napraforgók műfaja:
kreatív dokumentumfilm
. Semmi felvezetés, semmi helymeghatározás, mégis hamar betájolja, aki járt már Romániában, hol is játszódik a történet. A kukánál kutyafalka marakodik, a lakótelep mögött havas hegy: Csík-vidék. Esetleg Petrozsény környéke.A főszereplő egy asszony meg a lánya. De méginkább csak a lány: Böjte Marilyn (Ejtsd:
Marilin
.) Harminc perc – ez a filmben két nap. Ennyi idő alatt festi újra a nyurga, szőkésvörös, kiélt arcú, 43 éves vénlány Van Gogh Napraforgók című képét. A vászonra négyzetháló kerül, minden ott és úgy legyen, ahol és ahogy kell. A kis lakásban megfordulni is alig lehet, pedig az édesanya már nincs is itt – haldoklik a kórházban. A festmény földön, Marilyn mellette és rajta térdel, a vörös-fehér macska néha lenyalja róla a festéket.Boldog-e, vagy sem?!
A harminc percből legalább húszban azt látjuk, hogyan dolgozik. A fennmaradó időben fésülködik a tükör előtt, melyről
keresztanyja
Marilyn Monroe mosolyog, tornázik, bevásárol, s a végén még a gazdag megrendelőhöz is bekíséri a kamera. Közben sok arctalan hang elbeszéléséből megtudjuk, hogy kisemmizett nemesi család sarja a két nő, akik most képek másolásával keresik a kenyerület – de gyakran nem találják...
Marilyn is mesél - furcsa, szemérmes hangon, jellegzetes erdélyi tájszólással. Arról beszél, hogy soha nem volt senkije, meg már nem is akarja ráerőltetni magát senkire, de azért nagyon bízik benne, hogy lesz egyszer valaki, aki... Halljuk, ahogy németül felolvas (talán Rilke?), de közben is fest. Elmondja: belefásult a munkába, de hát akiinek a Jóisten tehetséget adott, annak ad türelmet is, csinálja tovább, holott még azon sincs ideje és ereje elgondolkodni, hogy boldog-e, avagy sem?!
Hepiendet akarunk!
Ezt a filmet nem tapsoltuk meg. Miért nem, tényleg?! Hiszen nagyon jó film volt!!! Nagyon jó, és nagyon keserű film. Hol itt az élet? Hol itt a művészet? Hiszen egész életében csak reprodukciókat, pontos másolatokat készít ez a lány! Hol itt az igazság? Nem beszélgettünk már róla. A 40. Magyar Filmszemle szombathelyi
szabadegyeteme
végetért. Mentünk isten hírével. Igen, azt hiszem, a világsztár nünükét kellett volna a végére hagyni. Disney rászoktatott minket a hepiendre...
