Egész délelőtt aggódva tekintgettem az égre, de estére szerencsére a szél elfújta a fellegeket: kellemes, derült idő kerekedett, tökéletes egy születésnapi parti megtartásához. Mert mindenek előtt ez egy születésnapi gála volt. Annak a lenyűgöző embernek az ünneplése, aki még a saját, nyolcvanadik születésnapján is eltér az átlagostól: végül ő adta nekünk ajándékul ezt a feledhetetlen éjszakát.
Telt ház és tapsvihar
Nagyon tetszettek a díszletként az Iseum homlokzatára vetített fény-képek. Ízlésesek voltak, és mivel az Iseum maga már éppen elég hátteret nyújt akármilyen előadáshoz, elkerülték vele a túlcsicsázást. A nézőtér szinte teljesen megtelt. Szép számmal voltak fiatalok, megmutatva, hogy a klasszikus zenének igenis van még jövője, egyáltalán nem kell még temetni.
A közönség tapsviharban tör ki, mikor megjelenik egy törékenynek látszó ember a színpadon: ő kiválaszt egy karmesteri pálcát a koncertmester kottatartójáról (azért azt, mert az már „fel van hangolva”), és már fel is csendülnek az első nyitány kezdő akkordjai. A darab végeztével Vásáry (mert ki más is lehetne) a zongora elé ül: egyszerűsége miatt mellőzi a műsorban beharangozott Mozartot, viszont fejből eljátssza Liszt egyik legbonyolultabb darabját.
Elképesztő energia
A publikum hatalmas tapssal díjazza ezt az elképesztő teljesítményt (mert igenis az: nem tudom, én mire fogok így emlékezni nyolcvan évesen, és az energiát, amivel játszik, még a tinik is megirigyelhetnék). Vásáry úgy megörül az éljenzésnek és a zongorának, hogy gyorsan eljátszik még két darabot, csak úgy, műsoron kívül. A zongora még egyszer előgördül a szünet után (hallom magam körül az izgatott sutyorgást: nézd, itt a zongora) amikor az est egyik talán legmegindítóbb darabját játssza rajta Vásáry. Mérey Tamás kíséri gordonkán, és hozzá Ramón Vargas énekel: szem nem marad szárazon, az enyém legalábbis nem maradt.
A gálaműsor egyetlen negatív pontja a konferálás: a háziasszony úgy néz ki, és úgy is viselkedik, mint egy megrettent falusi első bálozó. A történetek, amikkel gondolom személyesebbé akarták tenni a műsort, bár aranyosak, időnként igencsak erőltetettek. És feleslegesek: a zene sokkal kifejezőbben beszél a zongoraművész-karmesterről, mint bármilyen anekdota.
Tokody Ilona áriával köszönti a mestert, és annyira szereti a közönség (őt is, és az O mio babbino carót is) hogy rögtön kétszer is elénekli. Sajnos sok idősödő operaénekessel megesik, hogy a kor előrehaladtával egyre fakul a hangjuk. Nos, itt szögezzük le, hogy Tokody Ilona egyáltalán nem ilyen, sőt. A hangja még mindig hátborzongatóan gyönyörű, és a technikája csak egyre jobb lesz a sokéves tapasztalattal. Reméljük, látjuk még szombathelyi színpadon a művésznőt.
Az utolsó amorózó
Az este nagy meglepetése egyértelműen Ramón Vargas. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kaliberű sztár be tudta iktatni a napirendjébe az Iseumi Játékokat (bár előző nap még egy másik kontinensen énekelt, és másnap kora reggel már repült is tovább). Vargas egy vérbeli amorózó: bár az életben jóval alacsonyabb, mint gondolnánk, amint énekelni kezd, erről mindenki megfeledkezik, és gond nélkül elhisszük neki, hogy igenis ő a hősszerelmes, aki után minden nő bolondul.
Az arcán mosolyon és az éneklés közbeni átszellemültségen kívül nem is látni más arckifejezést: aki látta ezt a napfényes modorú tenort, nehezen hiszi el, hogy dühös is tud lenni. A közönség minden egyes megjelenését vastapssal köszönti, nem hiába. A műsorban rögzített öt ária mellett kapunk egy ráadást is.
Szót kell még ejteni a Savaria Szimfonikus Zenekarról, akik Vásáry méltó kísérőjének, társának bizonyultak. Ilyenkor valóban öröm és büszkeség szombathelyinek lenni.
Az ünnepély végeztével betoltak egy zongora-tortát, és Vásáry kópott egy halom kitüntetést, valamint egy csillagot (Ramon Vargassal együtt) a Csillagok Sétányán - mindet megérdemelten. Nem tudom még mit kívánhatnánk neki: további sok boldog születésnapot, és talán egy kicsit önzően még sok ilyen születésnapi gálát.
