Hosszú fémtárggyal átfúrt orrcimpájú, nyakigláb punk keresi az egyensúlyát a soproni vasútállomáson, tarajbarátai már úton vannak a síneken. Mi a problémamegoldásban vagyunk sínen, laptoppal az ölben és telefonnal a kézben azt a hibát kalapálgatjuk éppen helyre, amit a VOLT hivatalos szállásszervezői a nyakunkba akasztottak, miután megrendelésünkkel ellentétben teljesen más helyre szóló vouchert küldtek. A forródrót túlfelén mentik a menthetőt, miközben őszintén sajnálják hogy így alakult, és jelzik, hogy nem csak mi vagyunk az egyedüli káoszbrigád a rendszerben.
Valahogy nem nyugtat meg a tény, hogy mások is szarban vannak, csak az, hogy a félóránként induló buszjáratra, ami az emberanyagot szállítmányozza a fesztivál területére az egyes szálláshelyektől, még tudunk bérletet váltani. Három rongy négy napra, azért ez sem egy megváltás – de legalább Bridget Jones Naplóját vetítik a buszban DVD-ről, sötétített az üveg és klimatizál a klíma (sajnos később kiderül, nem ez az egyetlen busz). Következő reakciónk szerencsére már a mérleg másik serpenyőjében landol, a Lővér Kempingbe ugyanis rekordidő alatt jutunk be, és még egy decis reklámkólát is a markunkba nyomnak csillagszemű hostesslányok. Bent vagyunk, de érdemleges programok híján legelébb is a homo sapiens alapigényét, a társalkodást elégítjük ki. Még csúszik a sör.
Nemjuci: hallottunk már ilyet, de elrázogatjuk még a seggünket rá
Mire nyolcat üt az óra, az MR2 – Coke színpadnál tanyázunk. Egy gondolkodó ismerős siet megjegyezni, hogy hiába magasztalják a fellegekig az új közszolgálatit, ugyanolyan hatalmi játszmák terepe lett mint a slágerkövető zeneadók, plusz nem is lehet a zenei kínálatától annyira eldobni az agyat, amennyire az sugallva van. Mond valamit.
A gondolatfüzért egy kislányosan csilingelő hang szakítja meg, a színpadon a Nemjuci, az Anima hajdanvolt énekesnőjének csapata, mindenki kíváncsian figyel. A felállás gitárpopos, néha kacérkodik a garage rockkal, néha melankóliába csap át, a zenei ötletek egy pillanatig sem újak, a hangulat kis táncikálós – ez, és a bohókás Juci elviszi hátán a produkciót. Egy biztos, ezt a csapatot sem azért fogjuk szeretni, mert minden dal örökre beleég az agyunkba.
Nem úgy, mint a Cypress Hill: ők már tizenöt évvel ezelőtt megtették a dolgukat, hozzák is a klasszikusokat, How I Could Just Kill A Man, Insane In The Brain, Hits From The Bong (igaz, az első húsz percben épp az egyik legfontosabb mikrofon nem üzemel, és csak a sorok végi kórus-ráerősítések hallatszódnak, enyhén ciki). Erre már sorra lobbannak a fondorlatos cigaretták – mire az elvékonyított hangfekvéséről ismert frontember, B-Real is kedvet kap, és jókora trombitát gyújt meg a színpadon, ami nem dohányt tartalmaz. A kamerák nagyközelit adnak a műveletről, a biztonságiak tehetetlenek. Győz a növény.
Konszolidált tarajállomány
A felfelé ívelő kedvtelés Roni Size és a Reprazent alatt éri el ereje teljét, MC Dynamite még mindig véresen profi, beindulnak a géppuskalábak, dirty beats, dirty samples, mégiscsak működik a drum & bass a nagyszínpadon. Kár, hogy a punk szupersztár Exploited ezzel egyidőben zúz a Headbangers Ball sátorban, ahova betérve viszont egészen kulturáltan őrjöngő néphadsereg tárul elénk - el is kerekedik a szemünk, hogy nem rúgnak le a padról, amire felálltunk kattintgatni. Walter Buchan erei 48 évesen is dagadnak, a magyarországi anarchisták legnagyobb örömére pedig néhányukat felrángatják a színpadra mikrofonba rikácsolni. Be szép is ez a nap. Na de haladjunk kérem, hosszú még az este...
Kókuszdióék remekelése
A Red Lounge-nál kisebb afférba futunk, mert hiába írtuk alá a nyilatkozatot, hogy fotózhatunk, de csakis akkor ha a képeken nem tűnik fel a támogató dohánymárka – az egyik biztonsági mégis bőszen mutogat a „no photo” szignálra. Mondom, márpedig yes foto, azért kaptam ezt a hetyke tűzvörös karperecet is, mert ezzel nyomhatom az exponáló gombot. Nehezen érti meg.
A vörös hajritkaságát hátraolajozó, komornak tetsző Senor Coconut és hangszeresei közben az adott pillanatban elképzelhető legjobbat teszik piciny lelkünkkel: igazi csudát, latinos vezérelvvel, cha-cha-cha, merengue, műfajkavalkád, fehér galambok, jószívű lányok, végtelen smaragdzöld mezők. Fátyolos tekintettel nézünk a következő nap elébe.
Nagy mondások a fesztivál résztvevőitől (1. rész)
-„Már szerdán annyian voltak, mint tavaly a hétvégén”
-„A biztonságiak nagyon rámentek a füstre. Szinte sorban kísérték ki a spanglizókat”
-„Miért van Hooligans a nagyszínpadon, amikor Goran Bregovicnak kéne lennie? Pfujj!”
-„Bazdmeg, másnak hittem a csajt, erre mondja hogy nem baj, bemutatkozott és már meg is adta a számát”
- „Úgy érzem magam, mintha már öt napja itt lennék”
