Kedves Unger András! Ezúton szeretnénk meghívni a Wink Fashion Street exkluzív megnyitójára, hogy velünk együtt fedezd fel a Wink új arcát!
- így az április végén mailboxomba hullott levél, és cipőbuzeráns újságíró legyen a légtalpán, akit nem ajz fel egy ilyen PR-csalogatás. A Wink ugyanis az a márka, ami ismereteim szerint a kilencvenes évek végén már a középiskolámban is közös nevezőn állt az olcsóság szinonimájaként ismert Hawks-kabáttal, az amputált lábúnak tűnő, valójában ugró embert mintázó Chiemsee-dzsekivel, meg az Alcatel szappantelefonjaival. Sokan csak ezeket engedhették meg maguknak, de aki tudta, próbálta inkább elkerülni, mert bármelyikkel a nyílt vagy hát mögötti röhögcsélések mozgó céltáblájává válhatott. A kilencvenes évek Fila-táskáiról beszélünk, amik hordozóikat rögtön behajították a lúzerek kasztjába, apelláta nincs.
Hogy a Wink boltot nyit 2016-ban, a magyar főváros egyik méregdrága shoppingutcájában, olyan nehézsúlyú versenyzők társaságában, mint a Boss és a Massimo Dutti, az többek között ezért is valamiféle lehetetlen fantasztikumnak tűnt. Hogy ne legyek ott azt ajtók feltárulásakor, az is. Igaz, amikor időpont szerint megérkeztem, valahogy nem fújt rajtam keresztül a pillanat borzongató varázsa:
A betonházfalra szegecselt alumínium Wink-logó alatt divatdiktátor újságírók szilaj testpingpongozását vizionáltam, amint egymást könyökölve, aljas súlypontkizökkentésekkel akarnak a történelmi momentum részeseivé válni, ezért felöltöttem harcias belibbenésemet.
A töküres boltba.
- Jó napot, az exkluzív megnyitóra jöttem.
- Jó napot, akkor ez úgy lesz exkluzív, hogy csak mi ketten vagyunk.
Mint kiderült, a Wink Magyarország jóhíréért felelős ügynökség elfelejtett szólni róla, hogy az ünnepélyes-hivatalos megnyitó mégis elmarad, mert azt átütemezték őszre. Ami mondjuk enyhén érthetetlen, lévén, hogy most nyitott meg az üzlet, nem ősszel fog, de ezt tudjuk be a marketinggépezeteknek az egyszerű fogyasztó számára átláthatatlanul bonyolult működésének. Semmi gond, ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg, mit akar közölni magáról a márka, ami... valójában...
"Mondd ki nyugodtan, tessék, ki lehet mondani."
A kínai gagyi szinonimájaként élt a köztudatban
- válaszolok az üzletvezető bátorítására. Hiszen még a nagy népi igazságok általános fórumán, a gyakorikérdések.hu-n is ez a két szó hangzik el a leggyakrabban a Wink kapcsán.
A szavak ereje fontos, ki kell mondani őket, hogy aztán helyben lássa az ember, hogy egyáltalán nem erről van szó
- hallom a megfejtést, és eszembe jut, hogy az emlegetett fórumos vélemények között azért érdekes módon a strapabírás és a minőségi anyagokból dolgozás is megjelent. Körbenézve nem is tudom nem konstatálni, hogy bár a cipők többsége olyan esztétikai jegyeket mutat fel, amiket én nem szívesen építenék be a ruhatáramba, de az vitán felül áll, hogy masszív, jófajta anyagokból épülnek fel.Egyetlen öltésnyire a Pradától
Ráadásul lengyel, olasz és portugál manufaktúrákban rakják össze a lábbeliket - köztük olyanban, amivel például a Prada is dolgoztat -, néha meg persze kínaiban, de a márka leginkább már csak annyira kínai, hogy a tulajdonosa az eredetileg festőként Magyarországra érkezett Wei Xiang. Aki a művészetében sajnos nem tudott kiteljesedni, ezért a lecsapolatlan kreatív energiáit felhasználva 1992-ben megcsinálta a Winket, ami mára már leányvállalatokkal és viszonteladói hálózattal rendelkezik a környező posztszocialista országokban is. Itthon pedig komolyan vehető tervezőkkel dolgoztat, köztük például a MOME-ról nemrég kikerült friss látásmódú textildizájnerrel. (Aki lejjebb azokat a minimál felütésű táskákat találta ki, igen, Wink logóval!)
Ámulatbaejtődésem fenntartására a fejemhez vágták még azt a sokkoló tényt is, hogy megöregedtem. A sales-szakember szerint ugyanis valóban forgolódott korábban a közvélemény szájában ez a rossz íz a cipőről, hogy aki Winket hord, az annyit is ér, de a fiatalabb generációk már nem ebben nőttek fel, nekik nincs ezzel problémájuk, ők azt nézik, hogy valami jól néz ki vagy sem. Ahogyan szerinte a boltba betévedő külföldiek is.
Igaz, a Wink koppintásközelisége azért még tetten érhető: majdnem sikerült a fényképezőgép lencséje elől félrepucolni a manapság népszerű Nike Roshe Runokra megszólalásig emlékeztető modellt, de nem hagytam. Cserébe elővettem a jóarcomat, és lefotóztam a szép sziluetteket is, hadd legyen balanszos a cikk, ezt követeli meg a médiatörvény.
A Wink egyébként most éppen az arculatát keresi, amikor pedig megtalálta, akkor nagyobb ívben is nekitámad a külföldi piacnak. Reméljük, akkor azért időben szólnak majd a grandiőz lépésről vagy annak lefújásáról.
