Mániákusan hitt magában. Jól tette. A játékossága szerteszét sugárzott, akárcsak a szeretete. Meg az őszintesége. Psota Irén szótárából hiányzott a hazugság, illetve annak szinonimái: az álnokság, a torzítás, a csúsztatás…
Színésznőnek született. Ezerszínűségének minden árnyalatában, szóval az összes átváltozásában (mégis) megmaradt önmaga. Első szerepében – A hős faluban – megbukott. Galsai Pongrác írónak-újságírónak így vallott erről a hatvanas-hetvenes évek fordulóján: „Évfolyamtársaim: Horváth Teri, Szemes Mari, Soós Imre nevét már tanulni kezdték az országban, én meg a bemutató után alig mertem kiállni a gyéren szemerkélő tapsba”.
Aztán 1958-ban mindenki megtanulta a nevét, amikor a Ház a sziklák alatt című Makk Károly filmben reménytelenül szerelmes – ma helytelenül úgy mondanánk: fogyatékkal élő - vénlányt mutatott elénk. Aki olyan esendő volt, akkora szívvel, hogy azt sem ő, sem a környezete nem bírta elviselni. Azóta fogalom Psota Irén neve. Színpadon a Kurázsi mama néma lányával robbant be mindörökre, majd a Kurázsit is megteremtette: húzta kordélyát – ekhós szekerét – rendületlenül rendszereken innen és túl Európa közepén. Úgy élt ebben a szerepében is, akár a többiben: meg akart bennünket is menteni. A középszertől, a pitiánerségtől, a bóvlitól, a bulvártól; mindentől, ami sekélyes, felszínes. Zsigereiben a zsenialitással.
Vidám, harsány, dévaj is tudott lenni, de még mennyire! „Én mellettem elaludni nem lehet…” „Tibi, te bitang ó…”. Elementáris erejével „ciklonabb” volt a ciklonoknál, azzal a különbséggel, hogy ő sohasem tett kárt senkiben. Sőt. Újratöltötte benső erőforrásainkat, mert vele akkorákat lehetett nevetni, hogy észre sem vettük: magunkat is kiröhögjük, miközben a szemünk sarkából nedvesség iramlik alá. E jelenséget szokták fennkölten úgy nevezni: katarzis.
A könnyű műfajban is fajsúlyos volt. A közkedvelt kabarésorozatban oktondit megjátszó Lujzaként Jenő (Major Tamás) oldalán arra figyelmeztetett: ne legyünk (ne maradjunk) tökkelütöttek, ostobák, akiket az orruknál fogva, kénye-kedve szerint irányít, vezet (félre) a mindenkori hatalom. Vajon megfogadjuk-e?
A Két kőkorszaki szakiban Frédi hitvesének a hangját adta: soha el nem feledhetőn. Nincs olyan műkedvelő, avagy profi parodista e honban, aki ne utánozta volna Psota Vilmáját. S volt imádnivaló Mrs Dolly az Operettben, oldalán Feleki Kamill-lal; édesek voltak együtt s külön is. Meg egy liftben énekelte Kiss Manyival és Mezei Máriával: „Nékem csak, Budapest kell, / hol az ember, kora reggel szívesen kel…”. Amúgy történetesen tavaly lett a főváros díszpolgára, ám már rászolgált fél száz esztendővel korábban is. Akárcsak a többi díjára. Nemzet színésze /2000/, Kossuth-díj kétszer /1966, 2007/…
Jottányit sem engedett hitvallásából: „Sohasem lehetek irigy mások sikerére. Szerintem mindenki csak a saját törvényei szerint érvényesülhet. A mások eredménye: nem az enyém. Ahhoz nincs közöm.” Mániákusan volt egyenes, becsületes. Tiszta – Psota.
És végül akar három tökéletes dívát látni? Ismét egy örök klasszikus. Nékem csak Budapest kell!
