Kezdjük mondjuk úgy, hogy a tegnap este visszahozta kicsit az egykori oladi Soundclash-minifesztiválok egyik legnagyobb erényét. A Savaria Mozi (amúgy koncertekre szerintünk továbbra is alkalmatlan, ám kétségtelenül karakteres) aulájában - ha ezúttal nem is egymással párhuzamosan, hanem szépen sorban - három nagyon eltérő zenei-előadói világ mutatta meg magát. Hogy aztán közönségből ki-ki megmerítkezhessen a számára otthonosban - vagy hozzánk hasonlóan végigélvezve a menüt (teljesen felesleges) összehasonlításokat tegyen...
Legyél az első!
Kapunyitás után bő órával történt érkezésünkkor Pély Barna új formációja, a pár éve létező, háromtagú B the First alakította az előzenekarok nem könnyű szerepét. A celeb-létbe pár éve alaposan belekóstolt zenész új társaival ismét bizonyította, hogy sokoldalú és jó zenész, profi előadó. Pár dal erejéig még olyan érzésünk is volt, mintha egy - a Jimi Hendrix Experience és a Cream (isten nyugosztalja a tegnap elhunyt Jack Bruce-t) korszakától klasszikusnak számító felállású - power-rock trió dübörgő szeánszába csöppentünk volna.
Ám néhány nóta után Péliék stílust váltottak, és kis csiszolással akár slágeressé is formálható, itt-ott talán túlzottan popos hangzású dallamos rockba fordultak (utóbbi blokkjukban feldolgozások is helyet kaptak). Az újabban online gitáriskolát is működtető zenész és tehetséges, alázatosan zenélő társai a publikum jóindulatú figyelmét alaposan megszolgálva készítették elő a terepet.
Profán mágia
Ami ezután következett, arra meglehetősen nehéz az élményt pontosan visszaadó szavakat találni. Az ilyesmiről szokás azt írni, hogy „nem lehet elmondani, látni-hallani és főként érezni kell, milyen”. Az idei Volt Fesztiválon a nagyszínpad koncertfolyamát az abszolút lehetetlen délután 4 órás kezdés ellenére profin és elsöprő energiával elindító Anna and the Barbies ma vélhetőleg az alternatív szcénából indult magyar zenekarok egyik legfontosabbika.
A hard core-tól a klasszikus rock and rollon át az akusztikus darabokig, a tangókig vagy a már-már színházi dramaturgiával szerkesztett interaktív nótákig sokféle színt vegyítő, egyedi zenei világ. Intelligens, szinte minden sorukkal pontosan és találóan fogalmazó, a legjobb értelemben szívbe markoló, itt-ott kifejezetten katartikus hatású szövegek. Minden ízében professzionálisan kitalált színpadi tálalás. Alázatos zenészek. És persze a frenetikus hatású, a tornádó energiájával jelenlévő és magával ragadó énekesnő. Az Énekes Nő...
A dominától a végzet asszonyán, a vágy titokzatos tárgyán és a tomboló csitrin át a sebezhető nőig a nőiség ezer arcát megjeleníteni képes Pásztor Anna. Aki ezen az estén az általam eddig látott fellépéseinél is meggyőzőbben hozta a rockzene hívei által estéről estére felkent hazai papnőjének szerepét is. Amit ugyanis fekete ruhás zenészeivel tegnap a belvárosi mozi vasbeton mennyezete alatt felvezetett, az nem egyszerűen egy parázs hangulatú klubkoncert volt. Sokkal inkább egyszerre ősi és modern rituálé, törzsi táncokkal és közös éneklésekkel, a jelenlévők szinte mindegyikét magába szippantó energiaáradással, érzelmi és mentális megtisztulás lehetőségének folyamatos gerjesztésével.
Kézen állva a buli tetején
Számomra eléggé elképzelhetetlennek tűnt ez után zenei és energia ősrobbanás után bármiféle produkcióval folytatni, netán megfejelni az óraátállítás előtti hosszú éjszaka élményét. Papp Szabiék talán az egyetlen még járható utat választották: zárójelbe helyezték a világot jelentő deszkákon előttük megtörtént mágikus performanszot - és a Supernem a maga pimasz hitelességével lenyomott egy húzós-zúzós rakenroll-bulit.
Maradjunk annyiban, hogy a hangolás alatt jelentősen lecserélődött közönség, főként az elsősoros fiatal lányok vélhetőleg álmukból felébresztve is fújják a srácok dalait. Láthatóan nem is sokukat zavarta, hogy az amúgy nem kicsit találó, némely esetben hazai kult-státuszú szövegek és dallamok teljesen elvesztek az elképesztő erejű ritmusos hangorkában, ami bő órán át majdnem hogy tagolatlanul áradt a bulizókra.
Mivel a Május 1. Fesztivál után fél éven belül másodszor sikerült beleütköznöm ebbe az élménybe, kénytelen vagyok ebben koncepciót látni. A rajongóknak ugyanakkor ez nyilván a buli legbelső lényegéhez tartozik - úgyhogy a kívülmaradásomat, idegenkedésemet nem is vetném a zenekar szemére. Szabiék profizmusa és sodró lendülete megkérdőjelezhetetlen. Hiszen (ahogyan azt nemes egyszerűséggel Jaggerék 40 éve megénekelték) „ez csak rock and roll, de mi szeretjük.” Maradjunk ennyiben, mert soha rosszabb feltöltődést a tél kezdete előtt!
