Átforgó lamellák - évadnyitás nenéz idôkben

A Weöres Sándor Színház Sirályáról öt pontban

„Ne poros múlt század eleji történetet nézzünk (...) élő, nekünk is ismerős dolgokat.” – fogalmazza meg Widder Kristóf a darabbal kapcsolatos rendezési koncepcióját . És valóban a Sirály azért tűnik a 2022/23-as őszi évad erős kezdésének, mert bár a WSSz történetében láthattunk pár – időben, arányosan elosztott – Csehov-adaptációt, azonban most (szemben mondjuk a 2009-es Cseresznyéskert klasszikus felfogásához képest) nem a tapintható álmosságot, a 19. századvég orosz, vidéki, elszegényedő arisztokrácia vekengését, nosztalgikus impotenciáját tolja túl a darab, hanem az atmoszférikus ábrázolás helyett hangsúlyosan a karakterek közti nem fekete-fehér relációkról gondolkodik, illetve a mindenkori kortárs művészet társadalmi beágyazottságát vizsgálja finom árnyalatokon keresztül.

Vegyük sorba, milyen eszközökkel éri el Widder és a társulat, hogy ez a Sirály életkortól függetlenül (a nyilvános főpróbán is generációsan kellemesen heterogén közönséggel találkozunk) a fogódzkodót nyújtson a személyes kapcsolataink értelemzéséhez vagy a művészeti munkához kötődő alkotói/befogadói viszonyulás kialakításában. A rendező elképzelését a nyelvhasználatban (Tóth Réka Ágnes, dramaturg) is a vizuális miliőben (Kupás Anna, látvány) jól támogató alkotótársai mellett öt mozzanaton keresztül követhetjük nyomon:

Csehov, Sirály, WSSz
Mészáros Zsolt, WSSZ

Egy . Már rögtön a játékidő elején belefutunk a napi társadalmi tapasztalatot a Csehov-szövegre olvasó kiszólásszerű részekbe mint, mikor Kelemen Zoltán Medvegyenko, a tanár szerepében szakmájából fakadó egzisztenciális kitettségről, a megbecsültség hiányáról beszél – amelyet csak olcsó élvezeti cikkek fogyasztásával (a kevés fizetés, de a család eltartása mellett „cigire kell”) tud magában feledtetni. Vagy Szorin, Arkagyina bátyját játszó Szerémi Zoltán fricskái a kései nyugdíjas évek és egy ki nem teljesedett életút perspektívájából (28 nap szabadság per év és egy végig hajszolt hivatali élet után már igazán ki nem élvezhető vidéki nyugalom). Ezek az időtlenített, a jelen szorongásainak kis utakat engedő verbális zsilipek nem burjánoznak túl a darabban, közepesen erős kikacsintásként működnek, de mégsem igazán ezek a részletek horgonyozzák a WSSz Sirályát a jelenhez.

Csehov, Sirály, WSSz
Mészáros Zsolt, WSSZ

Kettő . Ezzel szemben annál hatásosabban a működnek a játék idejét és terét a drámabeli történésekkel összekötő határátlépések. Röviden hívjuk ezt a jelenséget most a fikció és a valóság rétegei közti átjárásoknak, határsértéseknek (metalepszisnek). Mire is gondolunk konkrétan? Elsőre ilyenek a fiatal, művészetében idealista, de anyja felé megfeleléskényszeres főszereplő Kosztya (Major Erik) darab a darabbanjával kapcsolatos utalások. Meddig lesz itt ez a díszlet? Mikor kezdünk már? Vagy a Kosztya cselekménynélküli darabját a nézőtér első sorából szemlélő vidéki orosz társaság krákogásai, szemforgatásai, becsmérlő kommentárjai. Maga a nézés mint a színházi élményünk/nézésünk reflexíven megmutatott tárgya nyilván nem újkeltű mozzanat, azonban üdítően hat a különböző színpadtechnikai – brechti elidegenítő effektekhez hasonló – eszközök jó arányú használata. Ilyenek például az ügyelő darabba komponált beolvasott szövegei az egyes színek és időbeli váltásokkor, az átállások, az öltöztetés, a takarítás megmutatása, amelyek az egyes szereplők történesekhez való viszonyát vagy érzelmi megélésének elmélyülését hivatott kifejezni. (A legszebb példa erre harmadik és a negyedik felvonás közti forgószínpados, ciklusan ismétlődő csókjelenet Trigorinnal (Antal D. Csaba) és a Moszkvába a szerelmi rajongásból és a színházi pálya melletti elköteleződésből elszökő Nyinával (Mari Dorottya).)

Csehov, Sirály, WSSz
Mészáros Zsolt, WSSZ

Három . A darabhoz egy friss, mai olvasat felől való kapcsolódást tovább erősíti, hogy a Widder-féle rendezés aktívan gondolkodik a művészet vagy még pontosabban a kortárs művészet társadalmi megítéléséről, funkciójáról. Elsőkörben Kosztya, az édesanyja, a közönségsikernek örvendő, ünnepelt Arkagyina (Németh Judit) és a szintén népszerű író, Trigorin hármasán keresztül a kulturális fogyasztásunk kommercializálódó és progresszív témákat, formákat kereső pólusa közt rajzolja fel az ívet. Másrészt az aktív mellékkarakterek kommentárjai is sok esetben normatív, esztétikai értékítéleteket hordoznak (itt a birtokintézőt játszó Orosz Róbert és a szülészorvost alakító Horváth Ákos* lehet a két szélsőérték) ki, mit is gondol igazán releváns művészeti teljesítménynek (Nyina kétszázezer évvel későbbi sátánnal harcoló, világszellemet megformáló őszinte játékát vagy egy templomi kórista által egy oktávval mélyebben kiénekelt C-t.) A fentiek mellett visszatérően találkozunk a művészszereppel kapcsolatos sztereotípiák felmondásával (például a művésztanyának titulált játékszín vagy Nyina pályaválasztási dilemmája a szülői tiltással ellenében, illetve ilyen Arkagyinát övező, romantizáló, minden szeszélyét a tehetség nevében kiszolgáló attitűd is).

Csehov, Sirály, WSSz
Mészáros Zsolt, WSSZ

Négy . A Sirály a kallódó, önmagukba záruló sorsok komikusba forduló ábrázolása helyett jól felépített, élőképszerű jelenetekkel (például adott dialógus alatt egy jól pozícionált széksorral, rajtuk kimerevítve ülő szereplőkkel) beszél kurrens módon személyközi viszonyainkról. Olyan 21. századi családot és magánéletet meghatározó jelenségeket mutat be mint például: a mamahotel intézménye (a 25 éves Kosztya otthon lakik, és fiatalfelnőtt létére az anyja visszaigazolása jelenti számára az igazi értékorientációt), a patchwork családmodell, ageizmussal kevert body shaming (Arkagyina, az ötvenes primadonna maga mellé állítja a kora huszonéves Mását, hogy saját vitalitását bizonygassa), a vidéki, izolált és mobilitási lehetőségektől megfosztott élet és a hozzá kapcsolódó függőségek (Mása társadalmi nemi szerepeket felülíró, nyíltan vállalt alkoholizmusa).

Csehov, Sirály, WSSz
Mészáros Zsolt, WSSZ

Öt . Végül pedig az előadás – már a trailerben (Kaczmarski Ágnes) is izgalmasan megmutatott – vizualitásáról ejtenénk pár szót. Ahogy a felvezetőben is utaltunk rá, itt egy lecsupaszított csehovi világról van szó. Az első két felvonásban a fehér műanyagfólia által kijelölt játéktér – amely egyben Kosztya darabjának teréül is szolgál, és benne a kortárs performance művészet puritánan csillogó eszközeit (flitteresen felemelkedő Hold, füstrúd és egy trópusi szobanövény) túltoltan, karikatúraszerűen használja a rendezés (ez a színház a színházban jelenet is a kortárs művészettől való sematikus idegenkedés görbetükreként olvasható). A ruhák jellemzően a fehér-fekete-vörös hármasa (akár az orosz konstruktivizmus színvilága) közt mozognak, nem historizálnak. A zártszelvényes, hegesztett színpadi konstrukció a kétoldalú, forgó fa-tükörlamellákkal – a hol art brut jellegű, készre festett, hol pedig akciószerűen felvitt, majd elmosott festészeti elemekkel – pedig valahol a fenti álláspontok, szélsőértékek érvényességének, részigazságainak billegő,folyton változó karakterét ragadja meg.

* A szerző által látott két, premier előtti előadáson Horváth Ákost (Dorn, az orvos szerepében) Widder Kristóf rendező helyettesítette.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt , vagy facebook messengeren ide kattintva . Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Kultúra

Valódi tájékoztatásra vágysz? Vagy elég a propaganda? Dönthetsz! Támogasd a Nyugat.hu-t