Az utolsó utáni pillanatban kapcsoltunk, hogy péntek este a Bartók Teremben a világ egyik legkeresettebb hegedűse, Baráti Kristóf játszik a szombathelyi szimfonikusokkal, nem akármilyen repertoárt. Rég elkelt az összes jegy, de az influenzaszezon kellős közepén midig akadnak páran, akik kidőlnek a sorból, legalábbis ezzel biztattak. Jó, hogy bevállaltuk, lett ülőhelyünk, a teltház ellenére is.
Első felvonásként egy alig játszott hegedűversenyt kapunk Dohnányi Ernőtől, Baráti Kristóf hegedűművész értő tolmácsolásában. A zeneszerzőről szégyenletesen keveset tudunk, pedig szinte egyeduralkodója volt a két világháború közti korszak magyar zenei életének, volt olyan időszak, amikor Bartókkal és Kodállyal egy sorban emlegették. A triumvirátus legidősebb tagja volt Dohnányi (1877−1960), azonban a háború utáni zavaros években politikai rágalomhadjárat okán (háborús bűnösséggel vádolták meg) egyszerűen kiírták a magyar zenei életből. Idén születésének 140. évfordulóját ünneplik. I. d-moll hegedűversenye kapcsán is elmondhatjuk, ideje pótolni a hiányosságunkat, és felfedezni magunknak ezt az izgalmas, játékos zeneszerzőt.
Pazar élmény Barátit látni és hallani
Baráti Kristóf természetessége megkapó, szinte táncol a Bartók Terem színpadán, olykor kimosolyog a nézőkre, minden zenei finomság, az öröm és a koncentráció tükröződik az arcán. Kíváncsi zenésztársaira, kinéz rájuk, látszik, csettint magában, ha szépen szól a partnerek hangszere.
Még csak 37 éves, de 30 esztendősen megnyerte a hegedűsök Oscar-díját, a moszkvai Paganini-versenyt, van már Kossuth-díja, ami előtt megkapta a Liszt Ferenc- és Junior Príma díjakat is. Csodagyerekként indult, 12 éves koráig Venezuelában élt, majd miután hazaköltöztek, a Zeneakadémián tanult, utána Párizsba ment, majd jöttek a világ pódiumai. Végigturnézta a világot (Párizs, Berlin, Tokió, Chicago, Sanghaj), nagynevű karmesterek tucatjával dolgozott együtt.
A pénteki szombathelyi ráadásban, Dohmányi zseniális műve után, Baráti szólózott még, két rövidet. Mi közönség pedig szerettük érte: ördögi technikai tudást villantott 1703-as Stradivariján, aminek neve is van, Lady Hamsworthnak hívják, és állítólagos eszmei értéke egymilliárd forint. Egy biztos, olyan telt és érett hangzást hozott létre egy szál magában, mintha templomban lennénk, és orgonán játszana.
Szünet következik, aztán egy klasszikus nagy kedvenc
Így is kerek lenne az este, de a folytatásban még egy klasszikus nagyot, Muszorgszkij Ravel-féle szimfonikus átiratát kapjuk: Az Egy kiállítás képeit.
Egy óra színes utazás következik, a Promenade-sétákkal, a képzeletbeli falakon a Gnóm, az ódon kastély, a csibék tánca, csak pár percek külön-külön, mégis önálló egészet adnak. Beleborzongunk a Baba Jaga kunyhójába, akkora dinamikával szólal meg. Felért egy extra tűzijátékkal, akkora erővel robbantak a teremben a hangok.
Összeszedettséget, erőt érzünk a szimfonikus zenekar játékában. Az ütősök mellett a fúvósszekcióra figyelünk fel, máskor alig vesszük észre, most külön-külön megdicsérgetjük magunkban őket, például a fagottost.
Madaras Gergelyben, a karmesterben azt szeretjük, amit Barátinál: a természetességet, a zenészek felé küldött mosolyt, nála sincs pózerkedés, figyel a társakra, és tökéletes lett a fináléja, olyan volt, mint egy színes tűzijáték.
Nincs mit mondani, aki kihagyta, bánhatja
