Megkezdődött az évad a szombathelyi szimfonikusoknál is: délben sajtótájékoztató, este koncert orosz és magyar szerzők műveivel – méghozzá telt házas. A hétórás kezdés előtt tanácstalan nézők várták, hol lesz üres hely a sorok között, annyira élénk volt az érdeklődés a hangverseny iránt. Később, miután Madaras Gergely karmester feljött a színpadra, még mielőtt felcsendült a muzsika, saját maga irányított ülőhelyekre fiatalokat, akik a lépcsőn álldogáltak. Az évadnyitó koncert az év zenekari művésze díj átadásával kezdődött. A zenészek titkos szavazatai alapján még júniusban kiderült, hogy a díj idén Sárközi Gábor bőgőst illeti meg – jelentette be Kiss Barna igazgató. (A zenész a hangverseny után egy egész cigányzenekart hívott a zsinagóga udvarba – így ünnepelte meg az eseményt)
A zenekar teljes létszámmal, sőt kisegítőkkel kezdte meg a koncertet. Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című műve rendkívül szenvedélyes, vizuális, szinte filmszerű. A zenekar és a kiváló karmester ezt tökéletesen átérezte, az előadásmód a darabhoz illően erőteljes, magával sodró. Gyönyörűen szól minden: dübörgően hangos, ha kell, alig hallhatóan suttog, ha azt kívánja a kompozíció. Akár lemezre is lehetett volna venni.
Az est sztárja azonban Baldauf Veronika. Hidas Frigyes Versenymű oboára és zenekarra című művét kívülről fújja, játék közben hangszeréből csak annyi vibrátó (a hangmagasság gyorsan fel és le változik) jön elő, amennyi kell, ettől egyszerű, népies a hangzás. Hogy mit tud hangszerén, a kadenciában mutatja meg. Virtuóz, ha arra van szükség, de végig érezni, hogy nem az a célja, hogy ezt feltétlenül bemutassa, hanem hogy a darab úgy szólaljon meg, ahogy azt megírta a szerző. A zenekar néha túl hangos mögötte, de a hajlékony, fényes oboahang mindvégig uralja a hangzást. A művet egy idilli, 18-ik századbeli Magyarország képét festi fel. Jókai, Móricz műveinek hangulata, a vidék pezsgése, illata – amilyen leginkább filmekben, álmainkban. Lehet, hogy sosem volt ilyen ez az ország, de jó ilyennek látni. Álmodunk a szerzővel együtt idilli országot magunknak, ami nagyon szép és jó volna benne élni.
Ez az álmodás szünet után folytatódik (Bartók Béla: Magyar képek). Biztos vagyok benne, hogy az Este a székelyeknél első hangjai mindenkit szíven találnak a nézőtéren. Madaras és a zenekar elemében vannak, itt is hallunk pengeéles, kristálytiszta oboaszólót. Aztán megint orosz szerző, Borogyin következik a h-moll szimfóniával. Érdekes a műsor-összeállítás, valójában dupla orosz-magyar szendvics. Ha az volt a cél, hogy prezentálja egy tágabban értelmezett zenei korszak magyar és orosz zenéiben lévő szakadéknyi különbséget, ez sikerült. Ha az, hogy megmutassák, mit is tud ez a zenekar valójában, ez is sikerült. Az orosz darabokhoz – különösen a másodikhoz – nagy hangerő, nagy létszám, forró szenvedély kell, ennek hiányában csak maszatolás folyhat. Szokták mondani, hogy egy zenekar tudása, igazi kvalitása karmesterfüggő. Azt hiszem, aki péntek este ott volt a Bartók Teremben, megértette, mi ennek a jelentése.
