Bohémek közt - operáztunk Szombathelyen

Mennyire működik egy veretes opera egy nem éppen színházi közegben, a szombathelyi Bartók Teremben? Pláne, hogy a bérletben kínált előadásokat nem koncertszerűen, hanem részben szcenírozott produkcióként, profi stábbal hirdetik?

Bár a kezdeményezés nem új keletű (az, hogy Szombathelyen külön bérletben az operairodalom remekeit kínálják), most érett meg (bennem) rá az idő, hogy egy próbát tegyek. Pláne, hogy a hétvégén az operairodalom egyik gyöngyszemét, Puccini Bohéméletet játszották. (A szerző a világon a leggyakrabban előadott operák listáját vezeti, a Pillangókisasszony az első, a Bohémélet a második helyen áll.)

Teltház, csupán egy-két szék maradt üresen, a közönség visszafogott eleganciában, férfiak öltönyben, nők felemásan - kiskosztümtől a farmerig széles a skála -, ahogy Szombathelyen színházba járni szokás. Örömmel nyugtázzuk, az opera nem csak az idősebb korosztályt mozdítja meg, harmincasokat és negyveneseket is szép számmal látni. A széksorok közt egy-két városházi prominens, a polgármester is feltűnik, de környékbeli, zalaegerszegi és körmendi operabarátokkal is találkozunk.

Tömény, mint egy csokis brownie

Romantikus folyam, túlcsorduló érzelmekkel, mindennapi kis események és nagy szenvedélyek: fiatalság és bohóság az 1830-as évek Párizsában, mintha egy operettben járnánk. Négy pajkos művész között, akik ha fáznak, jókedvvel fűtenek be saját műveikkel, és ha gyógyszer kell a barát tüdőbajos kedvesének, hát eladják a kabátjukat. Ahol a háziúr arról dalol, hogy a sovány nők tele vannak panasszal és kiállhatatlanok, mint a felesége.

Az előadás folyamként sodor magával, nem zárványszerűen sorjáznak benne az újabb és újabb sláger-áriák, hanem a zenei szövetbe illeszkednek. A dallamok magától értetődően következnek a szereplők drámai és érzelmi helyzetéből.

Pár szék, sok mindent megold

A lehetőséghez képest kihasználva minden szabad négyzetmétert (még a színfalak mögötti részt is), az előadás rendezője, a kisebb szerepet is vállaló Mányik Albert ügyesen adaptálta a szűkös térbe ezt az operát.

A színpad elején, a szabadon hagyott sávba jelzésszerű díszletelemek kerültek: pár szék, egy dohányzóasztal, egy padlásszoba hangulatának érzékeltetéséhez épp elég. A bohémek öltönyben, nyakkendő nélkül, a hölgyek korabeli kosztümbe bújtak. Szó sincs tehát arról, hogy kottából, székről felállva (koncertszerűen) áriáztak volna. (Ráadásul kifejezetten élvezetes, hogy az énekesekkel együtt a zenészeket is fent a színpadon láttuk.)

Így ez a félig szcenírozott produkció is teljes értékű színházi élményt ad. Igaz, a Bartók Teremben szűkös a hely, még úgy is, hogy a szimfonikus zenekar a lehető legkisebbre húzza össze magát. De sok jó zenész kis helyen is elfér: az Operaház gyerekkórusának és a Nemzeti Énekkarnak is sikerült még helyet találni.

Hiába szólt az opera olasz nyelven, mindig pontosan tudtuk, hol járunk, egy percre sem lankadt a figyelem, ami köszönhető Kovács János értő és nagyvonalú zenei irányításának is. Érzelmek, operettes klisék helyett átélhető színpadi játékot kapunk.

A kritika legyen a fidelio.hu dolga, ítéljék meg az erre szakosodottak, mit is nyújtott Szombathelyen az alkalmi (jórészt operaházi magánénekesekből verbuvált) társulat. Annyi feltűnt, hogy a Savaria Szimfonikusok ügyesen, rutinosan, magas színvonalon játszottak, hogy Mimìként meggyőző volt Kriszta Kinga, és a Rodolfóként fellépő Balczó Péterről pedig méltán írják, hogy generációja egyik legtehetségesebb előadója. A legemlékezetesebb és legmegrázóbb alakítást mégsem ők, hanem Cser Krisztián (basszus) Kabátáriája adta. A könnyeim potyogtak.

Az előadásról, ha egy mondatban kellene mesélnem, csak ennyit írnék: feldobott, eltelített, tömény és édes, mint egy extra adag csokis brownie.

Légy része az igazságnak! 2023. november 27-től december 11-ig tart támogatás-gyűjtő kampányunk. Ennek során 3 millió forintot szeretnénk összegyűjteni. Minden forint számít!