Nincs világos statisztika arról,hogy hazánban hányan szenvednek a családon belüli erőszaktól. De sokkoló számokat tartalmaz a legutóbbi, 2001-ben készült felmérés.
Sokkoló számok
Ebből az derült ki, hogy a gyilkosságok 47,8 százalékának áldozata családtag, minden harmadik súlyos testi sértés hozzátartozó ellen irányul, valamint a szexuális bűncselekményeknek 60 százalékát is családon belül követik el. Becslések szerint hazánkban a nőknek legalább 10 százaléka él erőszakos párkapcsolatban, de a hozzátartozók sérelmére elkövetett bűncselekmények száma 1996 óta folyamatosan növekszik.
Magyarországon ma hetente egy nő és havonta egy gyermek hal meg családon belüli erőszak miatt, a gyermekáldozatok kétharmada fiú. Az UNICEF korábban a gyermekek számára veszélyesebb országok közé sorolta hazánkat. Jellemző, hogy azokban a
versenyekben
vagyunk a sereghajtók között, amelyekben büszkébben kulloghatnánk a mezőny végén. Ne menjünk messzire, így van ez az alkoholizmussal is.Tévhit, hogy csak a férfiak erőszakoskodnak
Ha meghalljuk azt a szót, hogy erőszak, a legtöbb esetben férfi elkövetőre gondolunk. Pedig a tendencia alapján éppen a férfiáldozatok száma növekedett jelentősen az utóbbi időben. A nők gyakran egy pofonnál
kreatívabban
torolják meg a sérelmeiket, hajlamosabbak akár kést rántani, de hallhattunk már olyan esetről is, amikor leforrázták életük párját.
A gyerekeknél a legveszélyeztetettebb csoport a csecsemőké, ők azok, akiket az anyai agresszivitás a leginkább sújt. Ennek oka sokszor
csak
a gyerek hosszas sírása. Az utcán is számtalanszor lehetünk tanúi, amikor az anya ordítva ráncigálja, esetleg üti gyerekét. Ahogy jócskán előfordulnak olyan esetek is, amikor az anya bánik szadista módon a gyerekeivel, eseteleg épp az apával karöltve. Ahogy az is nehezen hihető el, hogy az anyák nem tudnak az apák esetleges nemi aberrációjáról a gyerekeikkel szemben. Ennek talán legkirívóbb példája az osztrák rém története.Néhány hete kerekasztal-beszélgetést tartott a városházán a Zonta Club szombathelyi és oberwarti szervezete. A fórum keretében az osztrák szakemberek bemutatták a náluk hatékonyan működő szabályozási rendszert, vagyis azt, hogy milyen eszközökkel tudnak határozottan fellépni a családjával erőszakoskodó egyénnel szemben.
Lépéselőnyben az osztrákok
Ausztriában a családját bántalmazó személyt az intézkedő rendőr azonnal, akár erőszakkal is kidobhatja a lakásból, és 10 napon át távol tarthatja otthonától. Ilyen esetekben még az sem számít, hogy jogilag kié a ház. A tilalom betartását a hatóság folyamatosan ellenőrzi, az illető pedig nemhogy a lakásba, de annak környékére sem teheti be a lábát, mert az már bűncselekménynek minősül.
Minden bejelentett eset után a rendőrség megkeresi az erőszakellenes központot, akik felveszik a kapcsolatot az áldozatokkal, és biztosítják nekik a jogi, valamint az anyagi segítséget. Ez azért fontos, mert a bántalmazottak sokszor nem tudják, kihez forduljanak, vagy ha tudják is, a félelmük és a szégyenérzetük miatt nem mernek lépni.
Azért ne gondoljuk, hogy osztrák szomszédunknál egyik napról a másikra oldódott meg a probléma. Ott is évekbe telt változtatni az emberek gondolkodásán. Nevezetesen azon, hogyha valaki bántja a családját, az szétfeszíti a magánügy kereteit, és közügynek minősül. Persze tény, hogy Ausztriában a nők nagyobb figyelmet kapnak, nagyobb a közéletiségi szerepük.
Ha már vér folyik
Hazánkban a távoltartás szabályozása a büntetőjogba van ágyazva. Ez konkrétan azt jelenti, hogy eddig a törvényhozók – érthetetlen okból – mellőzték a családon belüli erőszak fogalmát, ugyanis ilyen kifejezést nem találunk a Büntetőtörvénykönyvben.
Nálunk a családját bántalmazó személy csak feljelentés és hosszas büntetőeljárási procedúra után tiltható ki az otthonából, ami akár hónapokat is igénybe vehet. Éppen ezért nem nyújt azonnali védelmet a jelenleg érvényben lévő rendelkezés az áldozatoknak, és a legtöbb esetben a bántalmazott nőknek és gyermekeknek kell menekülni otthonról. A fő problémát az jelenti, hogy Magyarországon nem a megelőzés a cél, hanem ténylegesen bűncselekménynek kell történnie ahhoz, hogy a hatóság beavatkozhasson. Vagyis akkor kap segítséget az áldozat, ha már vér folyik. Feltéve persze, ha még képes segítséget kérni…
A megfogalmazáson múlt
A kormány 2008. szeptemberében benyújtotta a hozzátartozók közötti erőszak esetében alkalmazott távoltartásról szóló törvényjavaslatát, amit az osztrák minta alapján dolgozott ki. Ezt decemberben el is fogadta az országgyűlés, de kihirdetni persze nem lehetett addig, amíg Sólyom László köztársasági elnök áldását nem adja rá. Márpedig az ország első embere számos kivetnivalót talált a rendelkezések között, így a törvényt elküldte felülvizsgálatra az alkotmánybírósághoz. A bírák egyetértettek Sólyom érveivel, és a közelmúltban alkotmányellenesnek minősítették a kihirdetésre váró szabályozást.
A köztársasági elnök érvei között egyebek mellett az szerepelt, hogy nem pontos az erőszak és a hozzátartozó fogalmának leírása, valamint a távoltartás korlátozza az érintett személyi szabadságát és mozgását. Vagyis alkotmányellenes, ha a feleségét helyben hagyó férjet kitiltják a házból. Bár éppen az lenne a szabályozás lényege, hogy az erőszakoskodó a családja közelébe se mehessen... Így jogos a kérdés, mégha laikusként is tesszük fel: kit illet nagyobb jogi védelem, a bántalmazót vagy a bántalmazottat?! Mert ha valaki sérti a másik alapvető emberi jogait, azzal a sajátjáról mond le…
Álnéven, álproblémákkal
Az áldozatok többsége, ha rá is szánja magát a lépésre, nincs tisztában azzal sem, hogy kitől kérhet segítséget. Szombathelyen például a Pálos Károly Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálathoz fordulhatnak a bántalmazottak. A családsegítő szolgálat egyik munkatársa kérdésünkre elmondta, hogy éves szinten csupán egy-két család jelentkezik náluk, de ennél jóval több embert érint a probléma, amiről azért nincsenek pontos adatok, mert nagy a látencia.
Vagyis sokan magánügyként kezelik a családon belüli erőszakot és próbálják eltitkolni, vagy nem a konkrét problémával, hanem inkább arra utaló jelekkel fordulnak a szolgálathoz. Például, ha jelentősen csökken a gyermek iskolai teljesítménye, esetleg romlik a szülő munkaképessége vagy pszichés kezelésre szorul - ez mind egyértelmű jele lehet a bántalmazásnak és az erőszaknak.
Az okok nem jelentenek mentséget!
Előfordul olyan helyzet is, amikor egy szomszéd jelenti be az esetet vagy az áldozat nem a saját nevén bemutatkozva érdeklődik a lehetőségei felől. Persze a legnagyobb gondot a társ- és anyagi függés jelenti Magyarországon, hiszen ha menekülőre kellene fogni a dolgot, sokan nem tudnák a saját jövedelmükből fizetni az albérletet, pláne, ha emellett a gyereket is el kell tartani.
Egyetérthetünk abban, hogy a családon belüli erőszak igen kényes téma, nehéz tűrni, nehéz beszélni róla, nehéz tenni ellene. A szakemberek szerint az erőszaknak összetett okai vannak, szerteágazó gyökerekkel: biológiai, társadalmi, kulturális, gazdasági, érzelmi és politikai. De hiába a kategorizálás, mert egyik sem válhat olyan nyomós érvvé, amely megmagyarázná vagy mentséget jelentene abból a szempontból, hogy az egyik ember miért válik bántalmazóvá, míg a másik nem.
Ahogyan a gyerek látja…
Nem könnyű pontot tenni az írásunk végére. Mert mivel fejezhetnénk be? Azzal, hogy reméljük, mielőbb megszületik az újabb törvény a távoltartásról (ha az majd megállja a helyét…)? Ugyan, ez túl közhelyes lenne. Inkább álljon itt egy idézet. Hogy kitől és honnan való, az nem fontos. De benne van a lényeg: maga az élmény, ami nem zárja le a témát, inkább továbbgondolásra ösztönöz!
Esténként korán lefeküdtünk. Legalábbis bezárkóztunk a szobába. Még a vacsorát is ott ettük meg. Anya meg én. Apa? Igen, őrá vártunk. Nemsokára jött is. Valamelyik kocsmából. Részegen. Aztán ütötte, rúgta a szobaajtót. Ilyenkor mindig meg akarta ölni a családot. Persze az indulata reggelre elszállt. Egy év után elváltak. Aztán új házasság, új apuka. Ajándékba, nekem, a „régi” helyett. Mert a gyerek ne nőjön fel csonka családban. Ötéves voltam.
Az új apám már szeretett engem. Jobban, mint a testvéremet, jobban, mint anyám gondolta volna. És másképp is. Ha ketten voltunk, az ölébe ültetett és simogatott. Mindenhol. Amíg egyszer boldogan újságoltam anyámnak, hogy én vagyok apa kicsi kincse. Veszekedés, ordítozás, rendőrséggel fenyegetés. De anyám végül elfelejtett elköltözni. Mert ugye a közös ház, meg ne is csámcsogjanak rajta a szomszédok… Tizennégy évesen egy öngyilkossági kísérlettel próbáltam felhívni magamra a figyelmet: segítsetek!
