Körülbelül tíz éve nem jártam az ország talán legmultikulturálisabb, 5. legnagyobb városában, a vibráló, ezernyi hangulat és érzet titkával átitatott Pécsen. Utoljára a szépemlékű, azóta „szétvert” POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) versenyprogramjában szerepelhettem ott színházam társulati tagjaként. A POSZT elsorvasztása megérne egy külön misét, de annak a „szertartásnak celebrálását” inkább másra hagyom.
Néhány napja hosszú idő után ismét lehetőségem nyílt a gyönyörű, izgalmas baranyai megyeszékhelyre látogatnom, és ha már ott voltam, egy fél napot arra szántam, hogy szigorúan a magam társaságának belső világába merülve egy hatalmas sétát tegyek a város széles körzetében, magamba szívva annak egyedi, sokrétű hangulatát.
Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy a Pécs2010 Kulturális Főváros projekt keretében, egy 2005-ös döntésnek köszönhetően Pécs Essen és Isztambul társaságában Európa kulturális fővárosa lehetett. Nagy figyelmet keltett az is, hogy a pályázat jelentős részét civilek jegyezték.
A Pécs2010-re mintegy 44,5 milliárd forint jutott uniós és kormányzati forrásokból. Ennek túlnyomó része, mintegy 35 milliárd építkezésekre ment el: ebből készült el a Zsolnay Kulturális Negyed a Zsolnay-gyár elhagyott területén, a Kodály Zoltán Koncertközpont és a Regionális Tudásközpont, illetve a pécsi közterületek felújítása. 9,5 milliárd forint érkezett a kulturális programokra, azok kommunikációjára, illetve a projekt lebonyolítására.
Azonban a „leányzó fekvése” csak látszólag ilyen szép egyszerű, a projektet már az előkészítő fázisban kisebb-nagyobb polémiák, visszásságok árnyékolták be. A nem politikai, hanem civil indíttatású, új szellemiségű pályázat a magyar viszonyokra nehezen volt alkalmazható. A pályázat szellemi vezérei sorra mondtak le pozícióikról a pécsi városvezetéssel vívott terméketlen küzdelmük következtében, mivel azok „óvó tekintetüket” a már reális anyagi és politikai hasznot ígérő folyamatra vetették, majd Toller László polgármester tragikus balesetét követően a kulturális kormányzat szerette volna magához vonni a jogköröket (így a pályázati pénzek elköltésének jogát is), ez abban csúcsosodott ki, mikor az akkori központi irányítás behozott a képbe egy állami rendezvényszervező céget, mely nem volt feltétlenül előnyös Pécsnek és központilag neveztek ki egy új művészeti igazgatót. Az álmokba tehát beszüremkedett a magyar politikai valóság.
Aztán 2010-re az EKF évére a nagyberuházások egy része nem készült el, a nagyobb jelentősebb programok, események, rendezvények átcsúsztak az év második felére, így tulajdonképpen legalább fél évet elvesztegettek.
Ami pozitívum, hogy a város frekventáltabb közterei, közterületei jelentős és látványos ráncfelvarráson estek át, a Zsolnay Kulturális Negyed nemzetközi turisztikai összevetésben is fontos és színvonalas helyszín lett, a Kodály-központot pedig az ország egyik legjobb koncerttermeként tartják számon, valamint megújult a város kulturális intézményrendszere.
A kérdés persze az, – és egyben a legnagyobb nehézség – hogy a jelenlegi viszonyok között ezt az intézményrendszert hogyan képes fenntartani egy magyar város, - ehhez hogyan és mennyiben tud hozzájárulni a kormány és Európa (a kirakatév végeztével fontos-e ez bárkinek még?) - hogyan tudja megtölteni valós tartalommal, mennyi lehet ebből a nemzetközi kitekintés és mennyi a nemzeti és helyi identitás szempontjából jelentős esemény. És ami még véletlenül sem független ezektől, a társadalom mennyire tartja fontosnak az intézményrendszer használatát, marad-e bennük az átalakulóban lévő egyéni és társadalmi preferenciák közepette erre érdeklődés és igény, tudnak és hajlandók-e áldozni erre.
Pécsen sétálgatva kétségtelenül impozánsan mutatkoznak az EKF pozitív eredményei, ám a képbe már néhol bezavarnak a romlás lassan nyíló virágai. Ha kiemelhetnék néhányat, fájdalmasan szembetűnő a belvárosi Mária utcában található, 1905-ben épült, Pilch Andor tervezte Pécsi Jótékony Nőegylet számára készült eklektikus, jelenleg rogyadozó palota látványa, mely 1961-től 2011-ig a Bóbita Bábszínház székhelye volt (ezt követően a Zsolnay Kulturális Negyedben kaptak elhelyezést). Megdöbbentő állapotban van a pécsi identitás szempontjából és nemzetközileg is kiemelkedő Angster család házának, orgona- és harmóniumgyárának (1867-1949) József utcai elhagyatott és összeomlóban lévő épületegyüttese, melynek minimum helyi, de lehet, hogy túlzás nélkül, nemzeti emlékhelynek kellene lennie. Szomorúan tapasztaltam, hogy már az 1912-ben épült Apollo-mozi is elvesztette filmszínház jellegét. Az is feltűnő volt, hogy már a közvetlen városközpontban is mennyi a bedeszkázott, befóliázott kirakat. Üzletek, kávéházak, vendéglők mentek tönkre, zártak be, ami minimum a tartós recesszió hatásairól árulkodik, egyéb gazdasági és szociológiai összefüggésekről nem is beszélve.
Kilépve a belvárosból a Zsolnay Kulturális Negyed felé tartva az egykor érzékelhetően élénk életet élő és izgalmas, szép ún. budai városrészbe lépve (és mellék, kereszt utcáin barangolva) a helyzet még szívszorítóbbnak bizonyult. A néhány szép példától eltekintve, a főleg 18-19. és 20. század elején kiépült németek, szerbek, bosnyákok és magyarok által egyaránt lakott negyed jól láthatóan kopik, koszlik, nagyjából úgy csúszik lefelé valami láthatatlan lejtőn, mint a talán már nem is létező polgári középosztály. Kis bér és udvarházak kishivatalnokainak, kereskedések tulajdonosainak és boltosainak, műhelyek iparosainak egykori álmai romokban. A napok romjain ma galambok kapirgálnak.
A fantasztikus Zsolnay-negyedbe érve aztán mintha más, csillogó, kirakatvilágba cseppentem volna. Annak megtekintése után visszaindultam a belváros felé, hogy onnan kis sétával észak felé vegyem az irányt.
Ez Pécs másik rendkívül inspiráló városrésze, az ún. Mecsekoldal. Zegzugos, néhol meredeken emelkedő, a mediterrán világot idéző szűk utcácskákkal, jellemzően többnyire földszintes, vagy maximum egyszintes házakkal, boltocskákkal, műtermekkel. A kép meglehetően vegyes volt számomra. Egyrészt igényesen felújított, vagy átépített és új házakkal találkoztam, másrészt magányos, elhagyatott, vagy mára „szegénység illatúvá” lett, romos 100-180 éves egykor szebb napokat látott épületekkel.
6-7 órás sétámat aztán itt be kellett fejeznem, mert indulnom kellett vissza Szombathelyre. Szombathelyre, amely 2043-ban lesz 2000 éves és a hírek szerint ez jó apropó lenne arra, hogy a város ismét megpályázza az Európa Kulturális Fővárosa címet.
Különböző hazai és nemzetközi példák már vannak előttünk, jók-rosszak. Egy pályázat megírása, siker esetén annak lebonyolítása különböző szakmai kompetenciákon alapuló feladatok. Hogy az mennyire ad egy városnak, annak lakóinak táptalajt a fejlődésre, - mind szellemiekben, mind öntudatban, mind anyagiakban – hogy mit tud kezdeni később a fejlődést előmozdítható beruházásokkal - mindenekelőtt felelősség. De ezzel kapcsolatban senki sem ülhet karba tett kézzel, mert nem csak a szakemberek, az abban tevékenyen résztvevők és a politikusok felelőssége ez, hanem mindenkié. A miénk, egyszerű embereké is. Hogy élünk-e, hogy akarunk-e élni a lehetőséggel, lehetőségekkel.
Vagy csak egyszerűen, élünk-e egyáltalán?
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
