Nem történt semmi különös. Csak annyi, hogy elindultunk egy kicsit sétálni, amikor már hosszúra nyúltak az árnyékok, és a város is lecsendesedett.
A Csónakázótó ilyenkor egészen más arcát mutatja. Nincs nagy nyüzsgés, csak néhány futó, bringás, és páran, akik ugyanúgy gondolták, mint mi: most érdemes körbejárni a tavat.
A nap pont úgy világított be a fák közé, hogy muszáj volt megállni néha. A fák ágai belógtak a víz fölé, a napfény átszűrődött a lombokon, és a tó felszíne egy-egy pillanatra tükörként viselkedett.
Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy megálltunk. Nem volt rá különösebb ok, csak jól esett nézni, ahogy a fák között átbukik a fény, meg ahogy a víz néha teljesen kisimul, aztán megint megrezdül valamitől, amit nem is látunk.
A kör egy óra sem volt, de feltöltött – néha ennyi is elég. Nem volt különösebb célunk, csak elkapni egy darabot abból a nyugalomból, amit a naplemente és a tó közösen tud adni.