Hajdanán a játékon volt a hangsúly. Annak örültek a profi játékosok is, ha játszhattak, ha gólt rúgtak, ha a labdával foglalkozhattak. A színészkedés távol állt tőlük, nem úgy mint manapság, amikor egy-egy játékos olyan alakítást nyújt, hogy akár színi tanodába is felvételt nyerhetne. Azok a focisták, akik az éjszakai életben nagy legények, a pályán egy kisebb lökéstől is összeomlanak, hanyatt vágódnak, fetrengenek, provokálnak a másik kiállítására.
Gyakran látni a tévéközvetítések során, hogy hozzá sem értek a játékosnak ahhoz a testrészéhez, amelyet annyira fájlal, hogy még a pályáról is le kell kísérni, no persze azonnal fel is gyógyul. Az embernek olyan érzése van, hogy a profi kluboknál még tanítják is ezt a módszert. Az már más kérdés, miért veszik be mindezt a játékvezetők, és miért engedték elharapódzni a színészkedést?
Ennél azonban sokkal aggasztóbb és veszélyesebb a valódi durvaság elterjedése. A kemény belemenések, felvágások, lefejelések, amelyek az általános eldurvulásnak, erőszakhullámnak a futballpályán történő kifejeződései. A játékvezető fenyegetése, szidalmazása ezek mellett már csak egy kisebb vétségnek minősül. Ez a jelenség az eredménycentrikusság, a bármi áron győzni akarás, a pénzhajhászás velejárója.
Évek óta figyelem a népszerű betandwin (bwin) fogadóiroda eredménytábláját, amely nemcsak az végeredményeket közli, de mutatja a kiállításokat is. Az ismertebb nemzeti bajnokságok eredménylistáján az utóbbi hónapokban hemzsegnek a kis piros kártyák. Mondhatni, hogy szinte megduplázódott a kiállítások száma, s egyáltalán nem ritka a kettős kiállítás, sőt a mindkét csapatból történő kettős kiállítás sem.
A dél-amerikai bajnokságok vezetik a toplistát, de az európaiak sem panaszkodhatnak, mint az egyik felvételünk is bizonyítja. Meglepő módon a délies vérmérsékletű országok közül az olasz és a spanyol bajnokságban kevesebb a kiállítás, mint mondjuk a németben, a franciában vagy éppen a hollandban. Egyes bajnokságok fordulóiban nem azt kell számolni, hogy hány meccsen volt kiállítás (kiállítások), hanem, hogy hány meccsen nem kellett piros lapot adnia a bírónak.
Lassan ott tartunk, hogy már nem a nézőtéren, hanem a futballpályán kell megfékezni az erőszakot. Kérdés, hogy ehhez a piros lapok elegek lesznek-e? Vitaindítónak szánt cikkünkhöz kommentben várjuk a véleményeket, de előtte még egy megdöbbentő videoválogatás.