R. a büntetését töltötte a szombathelyi börtönben, amikor egy zárkatársak között kitört verekedésben megsérült a gerince, és rövid időn belül, a reggeli sorakozó alkalmával összeesett. Mire megérkezett érte a mentő, nyaktól lefelé teljesen lebénult - írta lapunknak küldött levelében a Magyar Helsinki Bizottság.
Az apa, aki folyamatosan tartotta a kapcsolatot a fiával, csak aznap este értesült a történtekről, ráadásul nem a börtön tájékoztatta, hanem a fia egyik barátja hívta fel. Másnap a fiát ápoló kórházban érdeklődött, de ott megtagadták, hogy beszélhessen vele.
Félretájékoztatták az apát
A Helsinki Bizottság azt írta, a szombathelyi bv. intézet először félretájékoztatta az apát, és azt állították, hogy fia megszédült és elesett, később pedig azt, hogy a cellaajtónak esett. Aztán újra megpróbált kapcsolatba lépni a fiával, aki ekkor még eszméleténél volt, de nem engedték oda hozzá. Mire a következő héten megkapta a látogatási engedélyt, és megérkezett a megadott időpontra, addigra fia már altatásban, lélegeztetőgépen volt, és nem is ébredt fel többet.
Az apa így nem búcsúzhatott el a fiától, amíg az a tudatánál volt, ezért peren kívüli egyezség keretében bocsánatkérést kért a bv. intézettől a valótlan tájékoztatásért, és azért, mert nem tették lehetővé a rendkívüli beszélőt a kórházban.
Az eset két éve történt, a bocsánatkérés azóta sem érkezett meg, azt az intézet megtagadta egy ismeretlen eljárásra hivatkozva, amiről nem adott tájékoztatást. Ezért most per indult, melyben a Magyar Helsinki Bizottság képviseli Lászlót.
Ha megnyeri a pert és kártérítést kap, azt jótékony célra ajánlja fel
A Magyar Helsinki Bizottság munkatársa készített interjút az apával, az interjút szó szerint közöljük:
Milyen volt a kapcsolata a fiával?
Jó. Nem csüngtünk folyton egymáson, de rendszeresen hazalátogatott a kutyájával, a húga is mindig várta, szívesen láttuk őket. A börtönbe kerülése után nem ment hamar a kapcsolatfelvétel, de amikor R. végre jelentkezett, éltem a lehetőséggel, hogy beszélhessek, találkozhassak vele. Mentem látogatni, küldtem neki csomagot, ha szólt, hogy szüksége lenne valamire. Ahogy tudtam, támogattam anyagilag. Segítettem az albérletéből összeszedni a holmiját. Minden ruháját becsomagoltam szépen, hogy az úgy várja, hogy egyből fel lehessen venni.
A kutyáját sajnos nem tudtuk megtartani. Nem jött ki a sajátunkkal, így végül menhelyre került. R. ezt sajnálta talán a legjobban.
Hogyan emlékszik vissza az utolsó beszélgetésükre?
Az utolsó dolog, amit a plexifalon keresztül mondtam neki, hogy “csak okosan”. December elején voltam látogatni, és akkor már panaszolta, hogy egész nap maximum hangerőn hallgatják a zárkatársai a TV-t. Fáztak is, mert akkor még nem osztották ki a téli ruhát, és spóroltak a fűtéssel bent. Még mi, látogatók is vacogtunk a legfeljebb 16 fokos előtérben.
Vigaszt próbáltam nyújtani számára. Nem akartam bántani, dorgálni őt, elég nagy teher volt neki a börtönbüntetés. Vállalta a felelősséget a tetteiért.
Mit gondol arról, hogy valótlanul és későn tájékoztatták a fiával történtekről?
Nem volt életszerű a történet, hogy munkába menet R. egyszer csak megszédült és elesett. Egy átlátszó mesének tűnt a magyarázat.
Az volt az érzésem, hogy próbálják eltussolni az ügyet, védik a pozíciójukat a bv. alkalmazottak. Még úgy is, hogy a kórházban az orvos már egyértelműen látta, hogy tucatnyi ütés érte R.-t.
Ha ilyen súlyos volt a fia állapota, mivel indokolták, hogy nem beszélhet a kórházban vele?
Amikor írtam nekik, hogy szeretném látni R.-t, akkor az volt a válasz, hogy semmi nem indokolja a soron kívüli beszélőt. Még most is azt próbálják bizonygatni, hogy R. nem volt életveszélyes állapotban, amikor beszélni szerettem volna vele.
Ez az eljárás indított arra, hogy valamit lépjek, mert úgy gondoltam, nem tisztességes. Bántotta az igazságérzetemet, hogy nem beszélhettem a gyerekemmel, és ezért fordultam a Helsinki Bizottsághoz.
És amikor végre bejutott hozzá, mit tapasztalt?
Teljesen megrökönyödtem és fel voltam háborodva, amikor végre engedélyt kaptam, hogy meglátogassam az addigra mélyaltatásban lévő fiamat, hogy milyen körülmények között tartják. Egészen a halála pillanatáig kezét és lábát megbilincselték a teljesen lebénult embernek. Hát egy kutyát nem kötünk ki, nem hogy egy magatehetetlen haldoklót!
Ezzel egyidőben édesapám is kórházban feküdt, oda is rohanni kellett. R. nagyapjának, amikor kicsit jobban lett, elmondtam mi történt az unokájával, de később már nem mertem a fejleményekkel terhelni, hogy meghalt. Otthon, a családtól elvonulva emésztettem magam, törtem a fejem, mit lehetne kezdeni ebben a helyzetben.
Korábban dolgozott a munkahelyemen R. is. Ha most bemegyek dolgozni, rá emlékeztet minden. Megértőek a kollégák, a főnök is érdeklődött a történtekről, hiszen ismerte a fiamat, de csak sírtam, nem tudtam szólni egy szót se.
Mit szeretne elérni?
Én nem akartam pereskedni. A börtönt is csak emberek működtetik, akik hibákat követhetnek el. Ha egyszerűen elismerik, hogy valóban elrontották a dolgot, és bocsánatot kérnek, akkor nem fordultunk volna a bírósághoz. Ezt mind megspórolhatta volna az állam, de elutasították az egyezséget.
Be kell látniuk, hogy értesíteniük kellett volna, időben és tényszerűen elmondani, mi történt. Nem kellett volna kekeckedniük a látogatással.
Amennyiben a bíróság számomra kedvező ítéletet hoz, a megítélt kártérítés összegét jótékony célra, egy vadgázolás során életveszélyesen megsérült, és a gondos kórházi ápolás ellenére elhunyt fiatalember gyermekei és felesége javára ajánlom fel. Egy időben voltak az intenzíven a R.-rel, ott találkoztam a megtört feleséggel.
Milyen változásokat szeretne látni a büntetés-végrehajtásban, hogy ne fordulhasson elő többet hasonló eset?
14-16 négyzetméteres a cella, ahová hat ember be van zárva. Van, ahol úgy tudnak elkerülni hasonló eseteket, hogy bekamerázzák a cellát. Talán nem kellene ilyen szűk helyen összezárni a fogvatartottakat, és el lehetne kerülni a feszültséget. Akkor nem kellene meghalnia valakinek azért, mert elkapcsolja a TV-t.
A fiammal szemben elkövetett bűncselekményért végül egy felelőst ítéltek el, az egyik zárkatársat, aki a bíróság szerint az egyetlen elkövető volt. A többiek azt állították, nem láttak és nem tudnak semmit. A börtönben viszont mindannyiukat gyilkosnak tartották az eset után.
