"Kezdjük a végén, kezdjük a végén!": mármint azzal, hogy Menyhárt Jenő és zenekara Szombathelyen tíz éven belül másodszor (utoljára az uniós csatlakozás hónapjában jártak nálunk, a mostaninál háromszor nagyobb közönség előtt, Oladon) csinálta meg ugyanazt a mutatványt. Koncentrált energiával és végig intenzíven zenélve a komplett közönséget úgy vitték vissza az időben a ’80-as évekbe, hogy mindeközben az estének egyetlen pillanatra sem volt ócska nosztalgiahangulata.
A tegnapi koncert nem egy valamikor szebb napokat megélt, értelmiségi rakenroll banda sokadik (bizony-isten-most-aztán-de-tényleg utolsó utáni vagy azutáni) búcsúhaknija, alibi fellépése volt.
Hanem egy hitelesen megszólaló, kortalanul érvényes, a magyar (értsd: hazai, honi, - mit tesz Isten - nemzeti:) popzene legjobb arcát mutató előadás. Póz és manírok nélkül. Vonzerejük biztos tudatában. Hatásvadászat és álszerény küldetés- és messiástudat nélkül. Sőt! Menyhárt Jenőn még annyi szerepjátszás, távolságtartás sem látszott, mint az előző évtized közepi, váratlanul hosszúra nyúlt revival-koncertsorozat fellépésén, Amerikából nagyjából frissen hazatérőben. A gitáros Kirschner Péter kinézetében most is tökéletesen egyesíti a zilált-csapzott és kívülálló kelet-európai értelmiségit, a megszállott és mégis hallgatag prédikátort meg a robbanáshatáron egyensúlyozó zseniális zenészt (szokása szerint mezítláb játszott).
Az amúgy visszafogott, csendes-szemlélődő Másik Jánost pedig nagyon jó volt látni a zene lüktetésére ugráló és törülközőjét a feje felett lóbáló koncert-vadként (és persze jól állt neki az is, hogy övé lett a Popzene énekszólama). A megszokott ritmusszekció, főként az Ausztrália mellett döntő Kiss Laci helyébe Gyenge Lajos (dob) és Fülöp Bence (basszus) lépett - egyáltalán nem szürkén, megbízhatóan és alázatosan melózva végig. Számomra az este zenei-érzelmi mágiája mellett a legnagyobb meglepetés Menyhárt zenei igazgató úr legújabb felfedezése, a többiekhez képest nagyon fiatal Darvas Benedek lelkesedése és profizmusa volt (a szóban forgó fiatalember az éjszaka folyamán énekelt, billentyűzött, hegedült, trombitált és játszott ütőhangszereken is).
Három Judit, négy Zsuzsa
Az kétségtelen hogy az Európa Kiadó leginkább a mai negyvenesek kitörölhetetlen nemzedéki élménye. A mozi aulájában kamaszt legfeljebb elvétve, huszonéveseket sem túlságosan észrevehető számban lehetett látni. Ahogy MJ első, dalok közti megszólalásában találóan meg is jegyezte: akik tegnap éjjel eljöttek, azok ott voltak 2004 májusában is. (Meg persze a Kisfaludy utcában ’87-ben vagy a ’83-as főiskolai diáknapon a régi épület dísztermében, amikor Dénes József egy közönségből kölcsönkért sörösüveggel fogta a le az akkordokat a színpad szélén ülve és Víg Misi volt a technikus.) A sok kortársam mellett a szeánsz végére mellém keveredett például friss harmincas volt művészetis tanítvány és néhányan elhozták azért csemetéiket is - megmutatni nekik a muter és a fater fiatalkorát.
Ami 2013 októberében az én fülemnek, szememnek és lelkemnek ugyanolyan érvényesnek tűnik, mint mikor másolt magnókazettákon eljutott hozzánk a magyar rockzene egyik legnagyobb hatású, dacos-dühös és megtisztító hatású szerelmes dala, a Mocskos idők.
Nem én és nem most fogom megfejteni, hogy ennek vajon Menyhárt Jenőék zenei tehetsége-zsenialitása, az előadások hitelessége, érzelmi töltése és lüktetése, vagy a rakenroll cirkuszt és a színpadi show mókuskerekét kellően lazán és kócos szellőséggel kezelő előadásmódjuk a végső magyarázata. Vagy esetleg a rezignált és illúziók nélküli, találóan józan és intelligens szövegvilág. Ami a lehető legtökéletesebben írta le a késő Kádár-korszak magyar és a közelítő ezredforduló globális végállapotát, rossz közérzetét, amiben az egyetlen menedék a megalázó, durva és népszerűtlen szerelem. Hogy ez miért működik 2013 Magyarországának rossz hangulatú, keserű valóságában? Ez végképp nem a zenekart minősíti. Amúgy: "Ez csak, csak rock and roll, de én szeretem"...
Az Európa Kiadó zeneileg és szövegében is érvényes és hiteles volt a szamizdat kazettás két első, majd a rendszerváltós évek két stúdió albuma idején, és később a rendszerváltási illúziók utáni józanodás éveiben, a ’90-es évek elején is. Azon kevesek közé tartoznak, akik mindig időben váltottak vagy újítottak - miközben felismerhetően önazonosak maradtak. Tudták jó időre abbahagyni és nem nosztalgiahaknizni. Majd újrakezdeni új dalok görcsös akarása nélkül. És most volt bátorságuk egy bővebb maxi anyaggal előjönni. Ahol a hat új dal közül (a szövegek minden Cseh Tamás vagy Quimby-áthallása ellenére is) legalább négy, zeneileg kifejezetten élvezhető és izgalmas darab (köztük a rádióbarát, slágergyanús Ki tudja, hol van Nórika?) is hallható. Szóval: jó volt a tegnap éjjel, mit mondjak még?
(Fodor Mátééktól utólagosan is elnézést kérek: a Soulwave becsülettel, a tőlük megszokott magas színvonalon és megbízhatóan alakította az előzenekarok hálátlan szerepét. Teljesítményük tegnap este sem maradt el semmiben a bő egy hónappal ezelőtti, városháza előtti dinamizmustól.)
- Vágvölgyi András
A bácsiknak az Európa Kiadónak tetszik lenni?
Már most, az elején le kell szögeznem, hogy soha az életben még egy Európa Kiadó számot nem hallottam. Gondoltam majd most meglátjuk, hátha a koncert végére az együttesnek lesz a személyemben egy új rajongója.
Érdekes kezdés
Már az elején „érdekesen” indul az este: először egy jegyüzér környékez meg (talán úgy tűnök, mint akire rá lehet sózni a megmaradt belépőket), aztán az ügyelő közli, hogy nem lehet bemenni, míg fel nem áll a zenekar, pedig már elmúlt 9 (kilencre hirdették a koncertet). Szóval sétáljon mindenki még húsz percet a szemerkélő esőben.
Mikor beengednek végre, abban sincs sok köszönet: a várakozás ellenére a bemelegítő zenekar még mindig tollászkodik. Több időt töltenek a beállításokkal, mint egy 15 éves tinilány a fürdőszobában az első randija előtt. Közben szépen gyűlik a tömeg, vagyunk vagy már harmincan. Tízkor végre rákezd a Soulwave (ennyi erővel hirdethették volna tízre a kezdést).
Negyed tizenegykor a fő attrakció még mindig sehol, az előzenekar próbál életet lehelni a „tömegbe" több-kevesebb sikerrel (inkább kevesebbel). A legtöbb ember a terem hátuljában gyülekezik - vagy azért, mert ott van a bárpult, vagy azért, mert a mélynyomótól majdnem vérzik a dobhártyám. Hogy elüssem az időt, azon tanakodom, hogyan tudnám megkérni az egyik technikust, hogy adja nekem a füldugóit.
Az est fénypontja?
Végül aztán újabb húszperces szerelgetés után este tizenegykor lép ki színpadra az Európa Kiadó nevű nyugdíjasklub, és rögtön rá is kezdenek egy, minő meglepetés, gondolom Európa Kiadó című számra, mivel az egész főként abból áll, hogy ezt a két szót kiabálják. Hát mit mondjak, nem vagyok meggyőzve. Időközben lettünk úgy 150-en, és mindenki a színpad felé vette az irányt. Bár túl közel a hangfalakból áradó bömbölés miatt csak néhány nagyon bátor (vagy már kellően részeg) jelentkező merészkedett.
Most kezdem megérteni, miért mászkál mindenki több üveg sörrel, és borospoharakkal – elég nehéz józanul komolyan venni, amit a bácsik csinálnak. Engem inkább egy tízemeletes lakógyűlésére emlékeztet a dolog, mikor a tagok azon vitáznak, hogy valaki megint nem mosta fel a folyosót. Az énekes úgy néz ki, mint egy nyugdíjas kémiatanár, az egyik gitáros pedig határozottan egy kiélt-fejű kamionsofőrre emlékeztet (arra a fajtára, aki mellé soha, semmilyen pénzért be nem ülne egy stoppos sem).
Az egyetlen látszólag hatvan alatti tag az a másik gitáros (bár a dobos nem látszik ki a dobszerkó mögül, úgyhogy nála csak tippelni tudok), bizonyára már kihalt az elődje. Nem baj, gondosan eldugják a szintis és a hangfal mögé. Most kezdek el igazán örülni, hogy a múlt héten megtanultam az újjáélesztést - legalább tudom, mit kell tenni, ha valamelyik zenész összeesik a színpadon a megerőltetéstől.
Most már csak fájdalmas
Az új számokba megpróbáltak némi modern nyelvezetet csempészni; kicsit olyan érzés, mint amikor az idősödő rokon cool arcnak akar tűnni a gyerek haverjai előtt: egyszóval kínos. A hangzás erősen emlékeztet a Linda című műremek egyes érdekesen hangszerelt epizódjaira, kivéve amikor az egyik zenész hegedül, akkor olyan, mintha egy macskát próbálnának a farkánál fogva áthúzni egy trombitán.
Kezdem magam egyre jobban úgy érezni, mint egy kultúr- antropológus, vagy egy történész, aki alámerült a harminc évvel ezelőtti kultúrházak bambis és kólás világába. Bizonyára szörnyen alter lehetett ez a fajta zene akkoriban, most inkább már csak fájdalmas. Bár plusz pont jár azért, hogy képesek ezeket a szövegeket komoly képpel előadni, én tuti nem állnám meg röhögés nélkül. Az est egyértelmű fénypontja (legalábbis nekem), mikor az énekes táncra perdül: ilyen mozdulatokat eddig csak a Ponyvaregényben láttam.
Diplomatikusan azt mondhatnám, hogy egy élmény volt, de az biztos, hogy kifelé menet nem veszem meg az új cédéjüket a ruhatárban.
- Rácskay Ágnes
