Isten látja lelkem, tényleg bíztam a sorozat elején Pierrot-ban, akinek amúgy messze a legtöbb köze van a zenéhez ebből a négyesből, hogy majd ő valamennyire ellensúlyozza azt a fajta hibás gondolkodást, amit leginkább Csiszár Jenő és Rákay Philip képvisel konzekvensen a Dalban, de szombat estére kiderült, feleslegesen tettem ezt. Ekkora derült ki ugyanis, hogy mi az a nyolc dal, amelyik közül egyik engem és önt is képviseli majd Bécsben az Eurovíziós Dalverseny döntőjében.
Megmondom őszintén, a harmincas mezőnyben igenis találtam olyan dalokat, amelyek hallatán büszke lettem volna arra, hogy magyarként engem képvisel majd. De ezeket módszeresen kiirtották a mezőnyből, meghagyva azokat a számokat (és most szándékosan nem előadókat írok, mert némelyikük sokkal többre is képes lenne), amelyek a mainstream felé húznak.
Évekkel van lemaradva a zsűri
Legalábbis a zsűri által gondolt mainstream felé, amely - tegyük hozzá - köszönőviszonyban sincs azzal, amit nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban hívnak így. Azokban az országokban, amelyek egyébként meghatározzák azt, hogy mire gyorsuljon az átlagos rádióhallgató a világban. De nem is ez a lényeg.
Csiszáréknak valamiért az a fixa ideájuk, hogy olyan dalt kell elindítani egy ilyen versenyen, amely magán viseli a mostanában divatos irányzatokat, és tökéletesen illeszkedik abba az egysíkú monotonitásba, ami a Class FM játszási listájának az első tíz helyén van.
Játszunk el a gondolattal, hogy ez az egész Eurovízió nem földrajzi alapon működik, hanem tényleg a legjobb dalok nyernek. Kérdem én, hányszor győzött az utóbbi időben olyan produkció, amely az úgynevezett mainstreamhez tartozik? Én nem emlékszem ilyenre. Legalábbis Conchitáról ez aligha mondható el, a 2006-ban első helyig jutó finn metál bandát, Lordit meg pláne nem sorolnám ide.
Könyörgöm, a Spoon?!
Amikor legutóbb ilyen dalt küldtünk, győzelmi reményekkel ráadásul, akkor Wolf Kati simán leégett. Az pedig, hogy egy szinte pont ugyanolyan számmal megint bent van a döntőben, engem komoly félelemmel tölt el. Küldhetnénk eredeti, nem flinces-flancos produkciókat is, Szűcs Gabi száma például a legfülbemászóbb az összes közül, Éliás Gyula Jr. pedig zseniális. Vagy ott a Pankastic! az egyedi, kicsit dzsesszes hangzással. Kajálná a világ, ebben biztos vagyok.
A döntőbe jutott nyolc felvételből egyszerűen nem tudok kiválasztani egyet sem, amelyikre büszke lennék, és nem csak azért szurkolnék az előadójának, mert egy országban lakunk, és esetleg saját magamtól meghallgatnám időnként a Youtube-on. Ív meg Boggie oké, darab, darab, Mujahid Zoli nagyon jó énekes, elismerem, de hogy ez a dal semmivel sem fog kitűnni a többi közül, az biztos. Pont ilyen unalmas Szabó Ádám Give Me Your Love-ja is. Talán Gájer Bálint számánál látok arra esélyt, hogy ne legyen kínos az a májusi este.
Kivétel az unalomtengerből a Passed lehetne, a hárfa nagyon egyedi, de az a borzasztó elektronikus alap szépen kiheréli az egész számot. Abba meg egyenesen bele sem merek gondolni, hogy ezt az egészet akár a Spoon is megnyerheti.
Ha szeretné mégis meghallgatni a döntős dalokat, ide kattintva megteheti.
