A ködös-nyirkos november kevés ember kedvenc hónapja. Vége az aranysárga októbernek, a hófényű tél is messze még, és a reggeli köd, amelyre ébredünk, csak nem akar felszállni, makacskodik akkor is, ha fölötte ott a kék égbolt, láthatatlanul. Sűrű és áthatolhatatlan, mindenre rátelepszik. A lelkekre elsősorban. Nem véletlen, hogy ilyenkor van Halottak Napja – az ember a novemberbe lépve olyan átmeneti, bizonytalan, mulandó lesz.
Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretek temetőkbe járni, nem csupán ilyenkor: ahogyan az ember nem csak misék alkalmával lép be egy-egy templom kapuján. Egy barátom szerint az emberi élet nem más, mint egy rövidke séta a homokozótól a temetőig. Mindenesetre a homokozóban csak kevés ideig marad az ember, és jóllehet szerencsénkre azért legtöbbször nem találjuk magunkat rögtön a temetőben, de egyre többet gondolunk rá, ahogyan tudatosul bennünk a gyermekkori örökkévalóság után csaknem észrevétlenül három részre szakadt idő. Az idő, mint a tenger – hullámzik, és elnyel – egy másik klasszikust idézve. És múlásával lassan megjelennek életünkben az első halottak… Először őket számoljuk, egy, majd két kezünkön. Dédszülők, nagyszülők, szülők, ez az élet és a halál természetes rendje, de sorstól függően elveszítünk barátot, ismerőst, sőt gyermeket, unokát is… Aztán már annyian lesznek halottaink, hogy inkább a még élőinket vesszük számba, ilyenkor már nem az a kérdés az osztálytalálkozón, hogy kiből mi lett, mire vitte, hanem hogy hányan jönnek, jöhetnek el még közénk.
A csöndes megemlékezések során még azok is el-eltöprengenek élet és halál kérdéseiről, akik máskor távol tartják magukat az ilyen gondolatoktól. Oly korban élünk, amelyben a halál a kerülendő témák közé tartozik, de hiába minden igyekezet, mint tény és végállomás elkerülhetetlennek bizonyul. Egy igen-igen bölcs mondás szerint a temetőket az élők találták ki azért, hogy ott feltámadjanak halottaikból. Mások úgy tartják, hogy a temetőkben járva egy réges-régen elveszített világról álmodozunk, és azt reméljük, hogy a halál ugyanoda visz majd vissza minket, és erről próbáljuk faggatni elhunyt szeretteinket, akik azonban sohasem válaszolnak... A temetőkben járva, az emberek arcát nézve ez valóban így lehet: inkább nekünk, élőknek van szükségünk rájuk.
Mire vágyunk ilyenkor, Halottak napján? Gyakran csak magányra, csendre, netán valamily hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan belső hangulat feloldására. Feloldozásra? A temetők csendjében egyszerre érezzük a félelmet és a megnyugvást, a lázadást és a beletörődést, életbe-halálba egyaránt. Nehéz erről még dadogni is, nemhogy érthetően és logikusan megosztani – de talán mások is éreztek már valami hasonlót.
Köd, november, halál. Halottak Napja. Talán mindegy is, hogy mely temetőben, kinek a sírjára teszünk ilyenkor egy szál virágot vagy gyújtunk mécsest előtte: a lényeg másutt van, magában a cselekedetben és az ahhoz kötődő érzésekben, gondolatokban. Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy a temető valójában a holtak temploma, ahol folyamatosan imádkoznak értünk elhunyt szeretteink. Talán ezért mondunk nekik köszönetet ilyenkor – hogy még halálukban is velünk maradnak…
