Alig másfél évvel a HBB megalakulása után e sorok írójának volt szerencséje azon a bizonyos veszprémi koncerten részt venni, azóta pedig megszámlálhatatlan koncert, irodalmi est – és a szakmából következően – néhány interjú sorakozik az emlékezetmolekulák között. Próbáljuk meg ennek tudatában ajánlani, igaz, kicsit megkésve, az év elején megjelent szerzői lemezt.
Erős irodalmi kötődés
Kezdjük azzal, hogy ritkán látható ilyen igényes kivitelű cd. Akár egy könyv, Senkifalvához méltó borongós fotókkal, a dalok szövegével, és – minő őszinteség – ajánlások sorával. Maga a lemez szinte csak mellékletként bújik meg az utolsó oldal zsebében. Igazi ajándék, ezúton is köszönet érte Hobónak és Mártinak.
Villon és Faludy. Ez a két név jut a recenzor eszébe, még mielőtt egy hangot is hallana az anyagból. (Ez persze, így nem igaz, hiszen néhány dalt már élőben is volt szerencséje meghallgatni.) Szóval, vitathatatlan az erős irodalmi kötődés, ami nem is meglepő Hobó eddigi életpályáját ismerve. Könnyű lenne azt írni, hogy igényesek a szövegek, most ez a közhely igaz is lenne, de itt jóval többről van szó.
„Nagy élvezet pimaszkodni”
Nem véletlen a mottó:
Nagy élvezet pimaszkodni, de itt az ideje kiállni valamiért.
Hobó ki is áll, finom utalásokkal Magyarország jelenkori állapotára, szinte hasonlóan, mint a 80-as években, amikor úgy kellett írni, hogy csak az értő szem és elme tudjon a sorok között olvasni. Óriási fintora a sorsnak, hogy ma sincs ez másként, mert pillanatok alatt besorolják az embert valahová. Ez az igazi tragédia, Hobó is rezignáltnak, csalódottnak tűnik. Vagy egyszerűen beletörődöttnek. Hallgassuk csak:Jönnek jobbról, jönnek balról….de bárhová nézek, senki sem jön szemből.
Lehet, hogy tévedés, de a lemez kissé hajaz az 1984-es Vadászat lemezre, mégsem meseszerű. Kezdődik a Ripacsok bevonulásával, ami csak első ránézésre tűnik fanyar önkritikának. Jóval több annál, igen, itt tart most a művészet. Ripacskodás, az igények kiszolgálása. Ezért is kell elmenni Senkifalvára, ahol valószínűleg találkozhatunk a senki fiával is. (Bocs, ez egy másik lemez, és egy Faludy vers része.)
Szerényen, nélkülözhetetlenül
Az anyag utána végigkísér jelenen és múlton, mesén és valóságon. A fájó emlékeken, pimasz fintorokon, csalódásokon, határokon át addig, amíg tényleg megérkezünk Senkifalvára. Közben tisztelgünk a műfaj hazai nagyjai előtt, fityiszt mutatunk azoknak, akik mindent és mindenkit kiszolgáltak. Hallgatjuk a harangokat, keressük azt a másik utat, ami már lezárult.
Az a helyzet, hogy a szövegek versként is olvashatóak, de jobb, ha a dalokat hallgatjuk meg. Különben könnyen borongós hangulatba kerülünk, ami végülis nem baj. De szembesülni azzal, mennyire igaza van Hobónak, nos, ez nem a művészetélvezet lényegéhez, a katarzishoz vezet el. De ez a valóság sajnos, mi pedig csak ritkán látjuk meg. Az ilyen pillanatokban, mint a mostani.
A zene. Hobó nemrégiben azt is mondta, ez a tíz éve együtt lévő zenekar az, amiben a legjobban érzi magát. Soroljuk is fel gyorsan őket: Fehér Géza – gitár, Nagy Szabolcs – billentyű, Hárs Viktor – basszusgitár, Gyenge Lajos – dob. Ők produkálják az allűröktől, öncélú szólóktól mentes kíséretet. Igen, kíséret, itt minden a szöveget hangsúlyozza. Könnyedén, rutinosan hozzák a blues és rock and roll alapon építkező muzsikát, szerényen a háttérben maradva, mégis nélkülözhetetlenül.
A blues: rétegzene
Ha nem tudnánk és éreznénk, hogy a blues mindig fájdalmas, azt is mondhatnánk, kellemes hallgatni, de ez a zene nem az audio-háttér színesítésére való. Odafigyelést igényel. Nyugodt odafigyelést, itt már nyoma sincs a 80-as évek izzó koncerthangulatainak. Változik a világ, ami néha nem is baj. Tavaly egy koncerten Hobó mosolyogva oda is szólt a jó 40-es családapáknak, akik a régi emlékek hatására csápolni kezdtek:
Mekkora marhák vagytok.
De idézzük megint őt, néhány éve arról beszélt, hogy a blues eljutott oda, ahova való. Rétegzene lett belőle.
Kinek is ajánljuk ezt a lemezt? Azoknak, akik ma is értik ezeket a neveket, fogalmakat: Jim Morrison, Rolling Stones, Alan Ginsberg, 66-os út, Jack Kerouac, Gázos bébi. Aztán: József Attila, Faludy György, Francois Villon, Ady Endre. Akiknek ez a lista mond valamit, azok élvezettel fogják hallgatni.
Egyszerűen nem lehet megmagyarázni, bemutatni azt a kultúrkört, amely a 60-as évek második felében alakult ki először a tengerentúlon, aztán nálunk is. Indulva Kerouac-tól, Ginsbergtől, alapozva az irodalomra, az autentikus népzenére. Aki ezt nem érti, annak hiába is magyaráznánk, hiába mondanánk el, hogy akkor lett megalapozva a mai szabadabb szellemű légkör, elszakadva a bigottságtól, előítéletektől, maradiságtól. Sokan nem értenék meg, hiszen a politika egy része ma éppen az akkor kivívott értékeket akarja annulálni.
Sokat lehetne belőle tanulni
Hobó érti, nagyon is. Azt hiszem, ezért is van a rezignáltság, a kis keserűség lenyomata a lemezen. Hiszen olyan egyszerűnek tűnt annak idején minden, a világ boldogabbik felén az is maradt. Itt viszont a régi reflexek élnek, az igazi kultúra szubkultúrává vált, rétegkultúrává. Kár, mert sokat lehet belőle tanulni.
De itt azért ne fejezzük még be, hiszen a cikk megjelenésének napján lesz a jubileumi koncert, ahol mindenki színpadra lép, aki a 30 év alatt megfordult a Hobo Blues Bandben. Nem soroljuk fel, tessék utánanézni. E sorok írója, sajnos, nem lesz ott az Arénában, de semmi gond, majd a negyvenedik születésnapra elmegyünk.
De azt se feledjük el, hogy a napokban megjelent a Bolondvadászat c. album, a harminc év negyven dalával. Nem a zenekar legsikeresebb számaival, hiszen azok nem fértek volna fel. Szubjektív válogatás, Hobótól.
