Jó, persze-persze: ott leszünk. Mármint amikor majd eljön az ideje, és Szombathely mozijaiba is megérkeznek a negyedik kiadású, iszonytató dinó-monstrumok és a Lucas-művek csillagháborús sagájának J. J. Abrams vezényelte esedékes felvonása. Addig is örvendjenek a rajongók meg a mozikba csak a gigamegahiperszuper szórakozásért járó széles néptömegek. Bizonyára már fórumok százai-ezrei tárgyalják net-szerte a középkori lovagokéra hajazó legújabb fénykard-szabványt és a Millenium Falcon szemet gyönyörködtető röptét. Az őslénytanban jártasabbak pedig már klasszul neki is ugrottak a JP 4-nek, hogy melyik ősgyík miért nem ilyen volt (a meccs állása egyelőre döntetlen).
Az mondjuk az én személyes problémám, hogy inkább vagyok kíváncsi e két sorozatfilm legújabb kiadásaira, mint az elképesztően érdektelen Az éhezők viadala pofátlanul két részre bontott záró fejezetére, vagy a Mátrix-ra egyre méltatlanabbul hivatkozó Wachowskik Jupiter felemelkedése címre keresztelt izéjére. A Marvel Stúdióba azért most már talán beszólhatna mondjuk a portás, hogy nem lesz túl jó vége üzletileg (sem pedig az amúgy méltán híres képregény-mítoszokra nézve), ha pár éven belül minden áron, egyre sematikusabban és kizárólag a rajongókat felizgatva mindent mozivászonra akarnak pakolni. Nem sokára ugyanis nem lesz már potens befektető (és elég néző sem:) a szuperhős tévésorozatok, rajzfilmek és számítógépes játékok utánra tervezett Bosszúállók-operaelőadásokra, szabadtéri tömeg-pörformanszokra és globális graffiti-versenyek finanszírozására...
Temetni jöttem, nem dicsérni?
Megmagyarázom cinikusan okoskodó mondataim hátterét. Mindez ugyanis nem pusztán értelmiségi fanyalgás. A világ filmkritikusainak körében egy ideje nyílt vita folyik arról, hogy a nem tartható már sokáig ez a szuperprodukciót szuperprodukcióra halmozó CGI-orgiából CGI-orgiába tántorgó ámokfutás (tessék elolvasni ezt, ezt meg ezt). Sem az Álomgyárban, sem a nézők retináin és mozipénztáraknál. És a megszólalóknak nem önmagukban a folytatásos/számozott filmekkel, előzmény- és utózmánysztorikkal vagy újraindításokkal van bajuk. Nem is a történetek kizárólag műfaji kereteivel.
Nem feltétlenül a futószalag-gyártással együtt járó totális marketing-hengerekkel (előzetesek - lehetőleg több variációban - már egy évvel előbb, aztán premier-hisztéria, végül a róka hetedik és nyolcadik bőre a DVD-kiadás/filmzene-album/Happy meal menü Bermuda-háromszögben). És legkevésbé ezeknek a filmeknek a szórakoztató karakterével. Ezek olyan, tényleg csak a mozira mindenestől gyanakodva tekintő, vagy arról semmit nem tudó és a XIX. századi, kizárólag nyomtatott kultúrára épülő világban ragadt „kritikusokra” jellemző, akik szerint a tévé és a mozi, a szórakoztatóipar és tömegkultúra mindenestől egyenlő a tömegmanipulációval meg az Antikrisztus küszöbön álló eljövetelével. Nem: az olyan lenne, mintha a ragadozókat a miatt kritizálnánk, mert nem kizárólag zöld koszton élnek - ráadásul közben nem zengik a teljes kiőrlésű gabonafélék dicsértét...
És szuperprodukciót néz majd minden magyar gyerek?
A tamáskodók inkább - az idei gigafilmes bukták esetében például nagyon látványosan meg is tapasztalt - az egész globális mozis világ jövőjét alapjaiban fenyegető negatív következményekre hívják fel a figyelmet. Mint például az egymás hatásait is szinte állandóan agyonvágó-aláásó csúcsfilmek egyre sematikusabb, egyre inkább konfekciótermékekre emlékeztető történetei és karakterei. Az eredeti ötletek egyre erősebben érzékelhető és már a közönség által is egyre hangosabban reklamált hiánya. A mesélés kreatív formáinak, meglepő fordulatainak szinte teljes kiveszése Hollywood agyonhájpolt termékeiből. A valóban időtálló és évek/évtizedek múltán is emlegetett látványok vagy elementáris filmes pillanatok létrehozására való egykor irigyelt képesség elvesztése.
Hogy megrendítően tehetséges filmszínészek helyett egyre több a konditermekbe vagy divatbemutatókra talán, de vászonra semmiképpen nem való eldobható, ám természetesen celebként néhány évig a közérzetünket terhelő „sztárocska”. Szóval sokan, és köztük sok Hollywoodot is megjárt szakember kongatja a vészharangot, hogy nem lesz ennek jó vége. Többen le is írják, hogy a legnagyobb baj az Álomgyári döntéseket meghozó kevesek, a stúdiófőnökök és a mintát adó producerek mohósága és fantáziátlansága. Akik minden beseperhető hasznot most és azonnal, a néha tényleg megérdemelt teljesítményeik szellemi erőfeszítések, új és eredeti elképzelések nélküli ismételgetésével akarnak elérni.
A végtelenbe és tovább!
Csak tessék! Mi viszont szólnánk, hogy ne tessék csodálkozni, ha egyre több számozott darab és folytatás fuccsol majd be, mert a közönség telítődik. Netán előbb-utóbb minőséget is szeretne kapni az egyre több pénzért, amit kicsenget a kasszáknál. Vagy az eddigieknél is nagyobb tömegekben szokik le a moziba járásról a tényleg megbízható minőséget, eredeti ötleteket, drámai erőt és színészi teljesítményt szolgáltató tévésorozatok kedvéért. Vagy a független produkciók és a Hollywoodon kívüli filmgyártás termékeiért. Ugyanis volt már ilyen (az 1950-es évek végén és a következő évtized nagyobbik részében). Talán érdemes lenne megnézni, hogy akkor abból a szükségszerűen bekövetkezett összeomlásból hogyan jött ki (egészen jól) a világ vezető tömegfilm-termelése.
Egyelőre örüljünk annak, hogy az Álomgyár becsületét idén még megmentette egy abszolút esélytelennek minősített produkció ( A galaxis őrzői) és egy tehetséges angol ( Nolan, a Csillagok között-tel). Persze-persze: találkozunk a moziban a Jurrasic world és Az ébredő erő valamelyik vetítésén. Addig meg nézzünk mondjuk A Grand Budapest Hotel-t, a Sráckor-t, a Szél támad-ot, az Éjjeli féreg-et vagy az Alan Turingról készült életrajzi filmet (ha ideér). Meg Délibáb-ot és VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-t...
