Őrültek és megszállottak! Bolond művészek, akiket teljesen fölfoghatatlanul valami olyasmi érdekel, amit legjobb lenne elfelejteni és kitörölni a közelmúltunkból! Ez volt sok építész, művész és művészettörténész első reakciója, amikor jó másfél évtizeddel ezelőtt az anyai ágon magyar származású német képzőművész és dokumentumfilmes párja érdeklődése az 1960-as és 1970-es évek egyik legmeghatározóbb építészeti jelenségére, a kőporos vakolatú kockaházakra terelődött.
Nos, azóta a néprajzos kutatónak sem utolsó művészpáros megtett sok-sok kilométernyi utat, megszállott alapossággal elkészített több ezernyi fotográfiát és seregnyi interjút háztulajdonosokkal, kőművesekkel és tervezőkkel. Mindezt azért, hogy megismerjék és megértsék a magyar közelmúlt egyik legmeghökkentőbb, az országban ezerszámra szétszórtan az orrunk előtt lévő, mégis inkább letagadni akart kulturális örökségét. A vidéki kockaházak riasztóan sematikus és a szocreálban gyökerező, ugyanakkor rengeteg szállal mégis a modernizmushoz is kötődő építészetét, díszítését. Egy izgalmas kulturális jelenéséget.
Kellett mindehhez a messziről jött, nyitott és érzékeny, amúgy festőként dolgozó, de építészeti jelenségek és díszítések dokumentálásával is foglalkozó Katharina Roters kíváncsisága és a helyismerettel és szociológia-szociográfiai érdeklődéssel rendelkező Szolnoki József kitartó munkája. Aminek eredménye először egy 2014-ben megjelent és külföldön komoly elismerést aratott kötet, majd most ez az acb Galériából egyenesen hozzánk érkezett tárlat.
Banalitás? Modernitás?
A Képtár alagsorában működő szombathelyi Irokéz Gyűjtemény és galéria falain ezúttal - a korszak kultúrájával kapcsolatosan kizárólag nyomasztóan szürke építményekre asszociálóknak bizonyára ez az első meglepetés - színes fotoprintek elképesztően intenzív hatást keltő sokasága. Eredetileg analóg technikájú, majd igényes és aprólékos utómunkával (mely a képekről eltüntetett minden sallangot és zavaró elemet - belógó légvezetéket, parabolaantennát, ház körüli növényzetet és utcai villanyoszlopot - és felerősítette-felfrissítette a mára esetleg megkopott eredeti színezést) fotográfiák.
Rajtuk a faluhelyen, vidéki városok külterületein ezerszámra látható egy vagy inkább kétablakos, a tömeges elterjedése után típustervvé is vált kockaházak homlokzatai. A kőporral borított felületeken pedig visszakapart geometrikus díszítések. De valami lebilincselően gazdagságban és hihetetlen leleményességgel variálva az amúgy minimalista formai elemeket, az elemi háromszögeket, négyzeteket és egyeneseket! Gyakran belekomponálva mindebbe az ablakok négyszögét és kihasználva az egyen építészeti terv kínálta homlokzat vetítővásznát.
Vasarely és a vidéki kőműves szaki
Közvetlenül, a hétköznapi ember praktikus, ösztönös esztétikai érzékenységével megidézve a klasszikus, XX. század eleji avantgard strukturalista építészeti és művészeti örökséget (pl. a Bauhaust) meg a kockaházakkal és homlokzati díszeikkel csaknem egy időben kibontakozott neo-avantgardot (pl. a Vasarely nevével összefonódott op-artot). Rafinált vagy éppen naiv-suta optikai illúziók, minimalista letisztultságból kibontakozó, ekkora tömegben megdöbbentő hatású geometrikus szerialitás.
Mindehhez az anyaghoz rendhagyó, beavató tárlatvezetést is kapott a szép számban megjelent közönség. A nyugodt szívvel a korszak uralkodó folklórjának vagy népi popkultúrájának is minősíthető jelenséget Szolnoki József ugyanis alapos, kultúrtörténeti magyarázatokkal társadalom- és művészettörténeti összefüggésekben is igyekezett elhelyezni.
Amely kontextusban a téeszben és a háztájiban párhuzamosan dolgozó, házát építtető-építő kádárista kisember meg az általa felkért vidéki kőműves a világhírű és galériákban körberajongott művészek méltó partnere, kreatív kortársa. Miközben a Kádár-kockák egyen dizájnjának itt is látható példái persze továbbra is részei az akkori kifejezéssel élve létező szocializmusként emlegetett világnak - a nagy kelet-európai és magyar buhera-mátrixnak, eklektikus fusi panoptikumnak is.
A galéria kiállításain már megszokott jó hangulatban sikerült szót váltanom Pados Gáborral, aki szerint az anyagot az teszi különösen aktuálissá, hogy sajnálatos módon az ország és közgondolkodás még mindig képtelen kikeveredni abból a - nemzeti boldogulást és sikert már az alapjainál megakadályozó - káros szokásából, hogy a történelmi vagy politikai váltások után nem feldolgozandó és megértendő tanulságként, saját közvetlen előzményeként, hanem kizárólag mint megtagadni és kitörölni való szégyenként, idegenként és másként tekintsen saját múltjára, és annak kézzel fogható vagy éppen szellemi emlékeire.
Apropó, kulturális aktualitás! A kortárs magyar művészet egyik legnagyobb hazai gyűjtőjeként egy nappal a szégyenletes közgyűlési döntés után a galériatulajdonos is kiállt Jordán Tamás igazgatói pályázata és munkájának folytatása mellett. Alföldi Róbert neki mint szombathelyinek címzett személyes hangú emailjét idézve arra emlékeztetett minden megjelentet, hogy igyekezzen és segítsen megőrizni a kultúra és a szellem egyre fogyatkozó pozícióiból az ellenszél és a rosszakarat ellenére még mindig létezőket…