„A feleségemnek az elején megígértem, hogy háborús övezetbe nem megyek, de ezt nem sikerült betartanom” – mondja a szombathelyi Szakály Csaba, aki közvetlenül az orosz-ukrán háború kirobbanása után még csak a Kárpátokban lévő menekülttáborokba szállított adományokat, az elmúlt egy évben viszont már nyolc alkalommal a kelet-ukrajnai háborús övezetekbe is vitt segélyszállítmányokat Kárpátalján élő barátaival. Ezeken az utakon szemtől szemben találkozott a háború borzalmaival.
11 évet töltött Kárpátalján
Csaba számára nem ismeretlen a karitatív missziós munka, először 1996-ban járt Kárpátalján önkéntesként, aztán 1998-tól 11 évre kiköltözött. Kollégáival gyermektámogatási programot hoztak létre, 260 családot segítettek havi rendszerességgel, árvaházat, utcagyerekházat, idősek otthonát és még pékséget is indítottak. Ők működtették a beregszászi kórházban az elhagyott csecsemők osztályát.
„Gyakorlatilag, amiben segítségre volt szükségük az ottaniaknak, abban segítettünk” – meséli Csaba. A férfi miután családot alapított, hazaköltözött Szombathelyre, de később is rendszeresen visszajárt Kárpátaljára. Évente 3-4 alkalommal.
Amikor 2022-ben az oroszok megtámadták Ukrajnát, azonnal kereste a lehetőségét annak, hogy segítsen. Először a lónyai határhoz ment menekülteket fogadni, kinti barátaitól kérdezte meg, mire lenne szüksége az embereknek, majd itthon kezdett pénzgyűjtésbe.
„Már kialakult, hogy az ismerősi körömben összegyűlt pénzből Beregszászon veszek élelmiszert, mert ott már megvannak az árusok, akiktől olcsóbban megkapom, illetve így olyan élelmiszereket tudunk vinni, amiket ismernek az ukrán emberek. A szállítmányt bepakoljuk egy kisbuszba, úgy visszük tovább” – részletezi Csaba.
Több százezren menekültek a Kárpátokba
Az elején minden megyét lőttek az oroszok, a kárpátaljai terület volt az egyetlen, amit nem, egy vasúti csomópontot ért csak találat. Csaba pont 20 kilométerre volt akkor a hegyekben. Tehát Kárpátalja egy menedékhely lett az ukránok számára, több százezren tartózkodtak ott és mentek onnan tovább nyugatra, vagy vissza a lakóhelyükre.
Idővel viszont egyértelművé vált, hogy a háború nagyrészt a kelet-ukrajnai fronton zajlik majd, abban az öt megyében, amelyeket az oroszok magukénak tartanak. A frontvonal körülbelül 1000 kilométer hosszan húzódik.
Az önkéntestől megtudjuk, a nyugat-ukrajnai városokban már nem látni háborút, zajlik az élet, az emberek dolgoznak, mintha minden rendben lenne. Időnként ott is becsapódik egy-egy bomba, ez be is kerül a hírekbe, de összességében az ország nagy részén nem folynak harcok.
„Ahogy megyünk kelet felé, egyre több a katonai jármű, ellenőrző pont, lerombolt épület. Akik a frontvonal közelében élnek, őket sújtja leginkább a háború ” – meséli a szombathelyi férfi.
Lerombolt épületek, megnyomorított életek
Az önkéntes tavaly ősz elején vitt először Kijevbe és környékére adományt. Eljutott Irpinybe és Bucsába, azokra a helyekre, ahol az oroszok korábban civileket mészároltak le. Elborzasztotta a világot, amikor a felszabadított területeken kínzókamrákat találtak és tömegsírokat tártak fel. A megszállást átélt helyi lakosok azóta is rémtörténeteket mesélnek az orosz katonák által elkövetett bestiális tettekről.
Amikor Csaba ott járt, már nem voltak harcok, de először szembesült a háború borzasztó realitásával a lerombolt épületekkel, megnyomorított életekkel. „Ott mindenki gyászol valakit” – mondja.
Még keletebbre, Szombathelytől 1800 kilométerre, Herszonba már hatszor vittek adományt. A korábban 400 ezer lelkes városban, amelynek 12 egyeteme, nemzetközi kikötője, reptere volt, mára már csak 15-20 ezer ember maradt és kórháza sincs. Többségében idősek lakják, akiknek nincs anyagi forrásuk és erejük ahhoz, hogy máshol kezdjenek új életet. De élnek ott azért családok is, akik csak azért is maradtak, miközben a gyerekek pincékben tanulnak.
Sötétedés után intenzíven bombázzák a várost
Itt is hatalmas pusztítást végeztek az oroszok, a település nagy részét visszafoglalták a ukránok, a Dnyeper túloldalán lévő része viszont orosz kézben van. Tulajdonképpen a Dnyeper a frontvonal. Herszonban csupán 5-6 órát szoktak tölteni, azt is csak nappal. Sötétedés után ugyanis az oroszok intenzíven bombázzák a várost, de nappal is előfordul, hogy drónokat, rakétákat vetnek be. „Imádkozunk, amikor ott vagyunk, hogy éppen ne bombázzanak, mást nem tudunk tenni” – mondja Csaba.
Minden buszmegállónál van betonóvóhely, ahová az emberek be tudnak húzódni, amikor meghallják a légiriadót. Az éjszakákat pedig leginkább a házaknál lévő óvópincékben töltik.
Csabáék a helyi segélyelosztó-központban rakják le az adományt, korábban 10 ilyen központ is volt, de az összeset találat érte, egy maradt félig ép. A helyiek teljes mértékben a segélyszervezetekre szorulnak. Az élelmiszer mellett pont az idősek miatt felnőtt pelenkára és gyógyszerekre van szükség.
Aláaknázott falu. Nincs víz, villany, gáz
Október végén még ennél is keletebbre merészkedtek Csabáék, először jártak Harkiv megyében. Balaklija, Izjum és Kamjanka településekre vittek segélyt, a helyi baptisták segítettek a kiosztásban. Ezek a területek ma is nagyon veszélyesek, gyakorlatilag a front vonalában húzódnak. Egész falvak vannak letarolva és aláaknázva.
Kamjankát 2022 elején foglalták el az oroszok több hónapra. A faluban egyetlen aszfaltozott út található, és csak azon lehet haladni, mert jobbra-balra aknákat telepítettek. Az orvosi pontot, az iskolát, a templomot, mindent lebombáztak.
„Azt hittük ott nem laknak emberek. Egyszer csak találkoztunk egy idős nénivel az út mentén, aki elmondta, élnek még ott mások is. Körülbelül 60 ember visszaköltözött a romos házakba, aláaknázott faluba, se víz, se villany, se gáz, semmi.”
A szeme láttára végzett a rakéta a feleségével
Egy idős ember, miután megmutatta romba dőlt házát és autójának roncsait, elmesélte Csabáéknak, hogyan halt meg a felesége, amikor átment a szomszédba zsírért. Az asszony már éppen kifelé jött, amikor a férfi látta, ahogy becsapódik egy orosz rakéta a házba. Feleségét kirepítette a légnyomás, kezét, lábát leszakítva.
Egy másik idős házaspár behívta őket az udvarukba, hogy megmutassák a földjüket, amelyen levendulát és tulipánt termeltek, az jelentette a megélhetésüket. Most tehetetlenül nézik, amint elgazosodik az elaknásított terület. Nem tudnak vele mit kezdeni.
Más valaki elmondta, hogy a faluban 120 tehén volt. Az oroszok nem engedték ki a gazdáikat, hogy megfejjék őket. Az állatok hangosan bőgtek, míg végül egy orosz helikopterről golyózáport eresztettek beléjük.
Találkoztak Balakliján a helyi baptista lelkésszel, akit a megszállás idején az oroszok elfogtak és megkínoztak a hite miatt. Életveszélyes sérülésekkel vitték kórházba, ahonnan úgy menekült el, hogy a kezelőorvosa elrejtette egy mentőautóban. Végül Lengyelországban került kórházba, ott gyógyították meg. Mihelyt Balaklija felszabadult, visszatért a gyülekezetéhez. Napi 300 meleg ételt adnak a rászorulóknak, és járják segéllyel a környékbeli falvakat. Az önkéntesnek ezeket a sorsokat hallva sokszor szorult el a torka és kerülgette a sírás.
Csepp a tengerben
„Amit mi tudunk vinni segélyt, csak csepp a tengerben. Ami ennél sokkal többet jelent számukra, hogy jelenlétünkkel kifejezzük: mellettük vagyunk, nincsenek magukra maradva. A világ szolidáris velük. Amikor elmondom nekik, hogy magyar vagyok, még erősebb a kézfogásuk és még szorosabb az ölelésük” – árulja el a szombathelyi férfi és hozzáteszi, a harmadik éve tartó háborúban teljesen elfáradt az ukrán lakosság. Az egész országra jellemző, hogy a bizakodást felváltotta a kilátástalanság. Mindenki reméli a háború végét, de senki nem tudja megmondani, mikor és hogyan érhet véget.
A férfi elárulja, az utóbbi időben adományt is egyre nehezebb gyűjteni, a háború kezdetén sokkal nagyobb volt a segítőkészség, ahogy telik az idő, úgy lanyhul az emberek figyelme.
Amikor arról kérdezem őt, hogy ebben a kilátástalan helyzetben, a frontvonalban élő embereknek mégis honnan van erejük minden napot újrakezdeni, azt mondja, az ukrán társadalom már nagyon sok mindent átélt, a nagy éhínséget a Szovjetunió idején, az elnyomást a kommunista korszakban.
„Pryvit Vse bude dobre! = Szia, minden jó lesz!"
„Szerintem úgy vannak vele, hogy előbb utóbb ennek is vége lesz. Olyan erős élni akarás van bennük, ami nem hagyja el őket. Volt egy idős néni az egyik faluban, aki csak annyit mondott, amikor leültem mellé az lócára: Pryvit Vse bude dobre, ami annyit jelent: szia! Minden jó lesz!”
Csaba azt mondja, hagyott még egy történetet beszélgetésünk végére, ráadásul szándékosan egy kedves történetet. Iprinyben egy barátjuk, Nasztja a kezdetektől segíti őket az adományozásban. Az ő házát is bombatalálat érte. A nő élelmiszercsomagokat állít össze és járja a környéket. A harmincas éveiben jár, legutóbb bemutatta a vőlegényét, aki egy ukrán katona.
Már javában tartott a háború, amikor megismerkedtek. A lány át akart menni a katonai ellenőrzőponton, de már belecsúszott a kijárási tilalomba, nem tudott átmenni. Elkezdtek beszélgetni. Aztán a katona kiment a frontra, ahol vállövest kapott, amikor hazatért Irpinybe megkereste a lányt, és megkérte a kezét. Érezte, hogy nem szabad halogatni a dolgokat.
„Akármilyen szürreális, a háború alatt is van élet. Ahogy a második világháború idején is házasodtak az emberek, születtek gyerekek, miközben ott volt egy óriási világégés, aminek az elszenvedői voltak. Igen, Ukrajnában is van élet a háború idején”- zárja a beszélgetésünket egy kis optimizmussal a hangjában Szakály Csaba, aki november végén, december elején újra vissza szeretne térni Herszonba, hogy segíthessen.
