Lássuk csak: csütörtök este a WSSZ-ben egy színpadi akrobatamutatvány közepén találtam magam. A szombathelyi társulat ötödik évadját egy jól bevált világsikerrel, a zseniális színpadi machinátor, Molnár Ferenc késői, helyzetkomikumokra épülő polgári vigadalmával, a Játék a kastélyban-nal nyitotta.
(Bulvárosan színezve: teltházban, olyan illusztris nézőkkel, mint a piros kardigános sztárdirigens, aki egy csinos hölgy társaságában nézte végig a három felvonást.)
Játsszuk azt, hogy tudsz még nekem játszani…
A díszlet perspektívája középre húzza a szemet, ahol hárman urak ülnek egy asztalnál, és ülnek, csak ülnek, percekig bámulnak a semmibe. Hosszan húzzák (a Mohácsi-testvérek Kaposváron hat percig játszottak a nézők idegeivel, Jordán nem feszíti túl a húrt). Művészek egy polgári szalonban, a múlt-múlt századforduló környékéről.
Csend van, ülnek, csak ülnek, a két szövegíró, színházi öreg (Orosz Robi és Trokán Péter) és a fiatal zeneszerző (Kálmánchelyi Zoltán). „Min gondolkodol?” - kérdezi az egyik. "Azon - feleli a másik, hogy milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni." Aztán megcselekszik: sorra felállnak, mintha a játék csak most kezdődne el, és mint egy darab szereplői sorra bemutatkoznak. – Molnár mesél, színházban színházat csinál, mellékes szálként pedig három felvonáson át a drámaírás fortélyairól tart kurzust.
Lehet így is…
Péntek van, jegyzi meg pár mondattal később epésen Gál (Orosz Robi). Rosszat sejt, a péntek az péntek, volt feketemacska, ráadásul nem telegrafáltak, így most üres a kastély, a tulaj és díszes vendégserege, vele a primadonna (és a hős bariton) a tengeren hajókázik. Nőhöz nem jó váratlanul betoppanni – kapjuk az első életbölcseletet. Turay nem hagyja magát, ő a szerzőpáros optimistája, csakazértis élteti a pénteket.
Hamar felébred, jön a második bölcselet: minden jóban van valami rossz is. Hogy mi? Hát az amitől izgalmas lesz a darab, a drámai csavar, a bonyodalom. Amitől a hősszerelmes zeneszerző összecsuklik, pénz, premier, vele a siker és a boldogság elszállni látszik. Hacsak… Hacsak a drámaírói fortély meg nem oldja a megoldhatatlant. És persze megoldja, mert Molnár mestere a színpadi csűrcsavarnak.
Tartalommesélés letudva, lássuk a kritikát, mit kaptunk Molnáron túl
Csak finoman, vidéken vagyunk, itt a kritika élesebben karcol, a színházcsináló sértődik, a kisvárosi recenzens épp ezért rendszerint gyáva. Persze így is lépten-nyomon a fejéhez vágják: már megint mit voltál képes leírni… mert te mindent lehúzol (na és?). (De ezt nem fogom:)
Mert Jordán mostani rendezése kifejezetten jól esett (pláne a délelőtti közgyűlés után). Rafinált, világmegváltást mellőző, aforizmákkal megtűzdelt vígjáték. Hatásmechanizmusát tekintve a harmadik felvonásra ért be a jókedvem (a szünetben elkortyolt pohár vörös bort sem hagyhatom figyelmen kívül). Molnár gondos szerző, egy percre sem hagyja leülni a darabját, mindig rátesz egy lapáttal...
Jordán Tamás rendezése szórakoztató, remek nagyszínpadi évadnyitás. Mondjuk kevésbé merész, mint anno, Szombathelyen pont tíz éve, a Katona József Színháztól látott, Máté Gábor rendezte produkció (Lukáts Andorral, Szacsvay Lászlóval, Ónodi Eszterrel és Stohl Andrással). Hiányérzet azonban nincs, örülök annak, hogy Molnár darabjait a szombathelyi társulat is leporolja.
A hét szereplő közt nincs gyenge láncszem, Trokán Péter és Orosz Robi szerzőpárosa tündéri, Utóbbi még mindig meg tud lepni, most épp a kevésbé csetlő-botló arcával találkozunk. Kálmánchelyi Zolinak (sármos szépfiút faragtak belőle) is elhiszem, hogy nyikhaj zeneszerző, akit még nem egy primadonna fog az ujjai köré csavarni. Lehet szeretni Szerémi Zoltán érett baritonját, ahogy Vass Szilárdot is megtalálta a titkár szerepe. Nagy Cili fáradtabb primadonna, imádom (a társulatban az egyik kedvencem), de nálam ő már nem a „molnári” értelembe vett kacér pacsirta, érettebb Annie, bonyolultabb személyiség.
A szünetben – jut eszembe – a büfében egy barátunk Endrődy pincérét dicsérte, hogy a színész mennyire hitelesen játszotta ezt a szerepet. Nem tudta, amit mi igen: Krisztián egy belvárosi étteremben bennünket még szolgált ki pincérként. Ez az, amikor a szerep és egykor volt valóság összecsúszik.:)
Ki-be járkálunk valóság, és színpadi valóság között
Az anekdota szerint – ezt muszáj a legvégén megjegyezni - a papírvékony fal mögött a valóságban nem más, mint a drámaíró, maga Molnár Ferenc hallgatózott, átellenben pedig neje, Darvas Lili színésznő feküdt. Akinek épp egy hős bariton húzta el nótáját, zúgta a kéjes „citrom ízű” nászi szöveget. Hogy Molnár végül valóban csak szövegtanuláson kapta-e rajta asszonyát? Mindegy, mindenestre ez a Játék magáért beszél…
Molnár Ferenc a szombathelyi társulattal kötelező választás…
