Amikor a minap Budapesten jártunk, a szállásunk mindössze néhány kilométerre esett a Keleti pályaudvartól, a Google térképe szerint mindössze 12 perc az út a busszal.
„Azért az a biztos, ha elindulunk időben” - gondoltuk, így nagyjából egy órával a vonat indulása előtt buszra szálltunk.
Néhány megállónyi utat még egész frappánsan megtettünk, de aztán elakadtunk. Araszolgattunk méterről-méterre, körülöttünk városi terepjárókban egyedül ülő autósok telefonálgattak és nézték az óráikat.
Mi is néztük, az óránkat, és arra gondoltunk, hogy milyen jó, hogy időben elindultunk.
Fél órával a szombathelyi IC indulása előtt értünk a Keletibe, így megnyugodtunk: ennyi idő bőven elég a jegyvásárlásra, még akkor is, ha számlát kérünk.
Nos, nem elég.
A pénztárak előtt már első pillantásra is gyanúsan hosszú sor kígyózott, pedig a hétköznap délelőtt 10 óra nem számít kiemelt időszaknak.
Gyorsan kiderült a turpisság: a 14 pénztárból 2 volt nyitva.
Illedelmesen beálltunk a sorba, de előttünk láthatóan kevésbé voltak illedelmesek az emberek.
„Ez nem lehet igaz, idejövök ilyen korán, és a végén még lekésem” - mondja egy nő, egy másik azt számolgatja, hogy mennyi pótdíjat kellene fizetnie, ha jegy nélkül lelép a sorból, és hogy megéri-e.
Egy csapat az automatákkal birkózik, változó eredménnyel, a legelszántabbak előrefutnak a pénztárhoz, félretolják az éppen sorra kerülőket, és bizonygatják, hogy nekik sürgősebb, mint a többinek.
De a pénztárosok hajthatatlanok, és közben pattanásig feszülnek a idegek az üveg mindkét oldalán.
„Akkor jöjjön ide maga dolgozni!” - mondja a reményvesztett és felháborodott utasnak végső érvként a reményvesztett és felháborodott pénztárosnő.
Már 10 perc sincs a vonatunk indulásáig, amikor sorra kerülünk.
Mondjuk, hogy mit akarunk, és felváltva nézzük az óránkat és azt, ahogy a pénztáros betűnként megfontolva gépeli be a szép hosszú cégnevet.
Kész – mondja végül, és még van három perc. Majd közli, hogy ezerhatszáz forint.
Bután pislogunk, mert a Budapest-Szombathely IC két utasra ennél azért többe szokott kerülni. Kiderül, úgy idegességében értette, hogy csak helyjegy kell.
Mikor mondjuk, hogy ez így nem lesz jó, a korábban is feszült pénztárosban elpattan valami. Némileg emelkedett hangon magyarázza, hogy túl sokan akarnak utazni, különben is, még korábban kellett volna érkeznünk.
Mikor megpendítjük, hogy talán nem két pénztárat kellene működtetnie a MÁV-nak, a férfi kissé rezignáltan közli: „Ki a fene jönne ide ennyi pénzért?”
Amúgy újabb jegyet adni úgy tud, hogy lesztornóz mindent, újra bepötyögi a cégnevet, címet, adószámot stb.
Bevégeztetett. Megadjuk magunkat.
Már egészen nyugodtak vagyunk mi és a pénztáros is, amikor a szombathelyi IC nélkülünk húz ki a Keletiből, mi pedig újra diktáljuk a számlaadatokat, kényelmesen, nem kapkodva.
Most már van időnk bőven, kicsit sajnáljuk a pénztárost, és közben egykedvűen szemléljük a sorban álló, ideges utasokat.
Amúgy sem lehet egy szavunk sem, szeptemberben volt olyan, hogy este negyed nyolctól reggel 6-ig egyetlen pénztár sem volt nyitva a Keletiben, mert az egyetlen dolgozó beteg lett.
A Keleti pályaudvar felújításának kétes végeredményéről nyáron számoltunk 
Nem vagyok elájulva a felújított Kelet pályaudvartól – mutatjuk, milyen lett 2019. June 16. 10:58 be.
