„Nem ismerek Joós Karolát...”
Nem mintha bárkit komolyabban érdekelne, de a rend és a népnevelés kedvéért leírom, hogy Joskar-Ola egy orosz „kisváros” (nekik kicsi, nekünk nagy a közel háromszázezres lélekszámával), és a neve (ha tetszik: Йошка́р-Ола́) „Vörös Várost” jelent. A Nagy Szocialista Egység-beli Nagy Barátságok idején épült Szombathely Joskar-Ola városrésze, és a neve, csodák csodája, valahogy túlélte a Nagy Összeveszés és a Nagy Harag korszakát – nem lett belőle például Napsugár-lakótelep. Van arrafelé jónéhány vörösesbarna panelház, de egyébként kevés köze van névadójához. Lakóinak meg aztán pláne...
Gyors közvéleménykutatásom (mely természetesen nem volt reprezentatív, és csupán azért készült, hogy ne a hidegre, hanem a megkérdezettre figyeljek) végeredménye tíz a kettőhöz volt a fejüket vakarók javára a helytörténészekkel szemben. Mikor a válaszokban szóba került egy nem létező történelmi alak, Joós Karola is, a meg nem fagyás más formája után néztem...
Mint a búcsúban...
Szombat reggelre a Mikes Kelemen utca és a vasút között lévő nagy zöld területen gomba-mód szaporodni kezdtek a sátrak, körhinták, céllövöldék, ugrálóvárak és dodzsempályák. Ez általában tetszett a népnek, bár önmagában nem vonzott nagy tömeget. A „hivatalos adatok” (lásd még: szervezők véleménye) szerint már akkor is több ezren szórakoztak a Joskar-Ola Napon. (Itt emlékezzünk meg a program kitalálójáról, Pavelkovits Lászlóról. Szerk) Hogy ki számolta, nem tudhatom, de valószínűleg körbe forogva tette, és senkit sem felejtetett lajtromba venni – azt sem, aki századszor került elé. Szóval akkor még nem volt nagy tömeg, a végkifejletre azonban bőven teljesült a rendezvény összehozóinak álma: valóban több ezer ember tombolt az Eddára. De addig még rengeteg dolog történt.
Üstdob – kakasszó helyett...
A szervezők igyekeztek mindenkinek a kedvére tenni, sokoldalú programot hoztak össze, valóban. A Szombathelyi Ifjúsági Fúvószenekar reggel nyolcórai ébresztője valószínűleg nem aratott osztatlan sikert, ám a családfők és trónörökösök jelentős része, elharapván néhány káromkodást, azért felkelt, és kibattyogott a kispályás labdarúgó tornára. A sátrakban is megindult csakhamar az élet. A Magyar Vöröskereszt véradására kevesen tévedtek be, de sebaj, „minden csepp élet”, ha egy véradó van, az is nagy segítség. A gencsi kutyamenhely pavilonjánál többen megálltak. Nem csoda: édes, kicsit űrlény-pofájú kölyökkutya támasztotta a rácsot nagy szemeket meresztve – várta, csalogatta a gazdáját.
Arrébb a vasút kerítésének tövében már délelőtt rotyogott a paprikás lé. A bográcsgulyásfőző-verseny eredményét a látogatók is megkóstolhatták - ha hoztak magukkal tányért és evőeszközt… Néhány kissé zilált kinézetű, általában köztereken háló férfi (köntörfalazok, mert a „hajléktalan” mára szitokszó lett, és távol álljon tőlem, hogy megbántsam őket...) panaszkodott: „Ott van a kaja, mindenkinek adnak, csak nekünk nem, ezt írja meg!” Íme, megírtam.
Öt gyerekerő egyenlő: egy strongman
A szombat délután fő attrakciója Kránitz Gábor európa- és országos bajnokságokon egyaránt helyezett „erősember” volt. A hat tonnás kamion először kifogni látszott rajta, de aztán engedelmesen gurulni kezdett a nézők nagy örömére - és a strongman megkönnyebbülésére...
Míg az izomember kiheverte a hattonnányi tehetetlenségi erőt, önbizalomban dúskáló urak próbálgatták legalább megmozdítani a következő bemutató kellékét: a 380 kilós traktorgumit. Sikertelenül. Végül mégis megadta magát a monstrum: öt kiskamasznak sikerült a nézőket és a műsorvezetőt egyaránt meglepő mutatvány. „Hé, hé, azért át ne fordítsátok!” – bömbölte a kihangosított mikrofon, a nézők pedig biztos, ami biztos, ugrottak. Kránitz Gábor aztán a pálya egyik végéből a másikba pofozta a behemótot. Ezután a százöt kilós „teszkós-kofferek” negyvenméteres sétáltatása valóban gyerekjátéknak tűnt...
Élve is boldogok!
A strongman-bemutatóra összegyűlt tömeg nagyjából szétszéledt, mire a Galaxy Fitness Club Aerobic csoportja a színpadra került, de azért maradt még közönség. Mert az már csak úgy van, hogy amit az ember maga nem képes megcsinálni, azt legalább nézni szereti...
Nemsokára ismét váltás következett: egy meghökkentő kinézetű fiatalokból verbuválódott csapat kezdett hangolni – a Dead But Happy. Aki a külcsíny alapján ítélte meg őket, és legyintve távozott, bizony megfosztotta magát egy élménytől. Mert az egyik nívós könnyűzenei országos tehetségkutató döntőjét is megjárt srácok stílusa nem a gyomorból felhörgő metál, furcsán egyedi keverékét játsszák a punk-zenének, az igényes popnak és a rocknak. Csúszva kezdtek, a szervezők igyekeztek őket hamarabb leparancsolni a színpadról. „Emilio, vagy a Dead But Happy?” – kérdezte a porondmester. A tömegből egy hangon felüvöltő válasz következménye egy „tényleg-biztos-hogy-utolsó-ígérjük” ráadásszám lett. Emiliót sem kell nagyon sajnálni! Jutott neki elég idő a színpadon Khadar Mercédesz és Nárcisz hastáncbemutatója meg a tapsolóizmok és derekak bemelegítésére szerződtetett Geyzír Együttes koncertje után. (A kevésbé romantikus lelkek szerint még túl sok is...)
Eben guba
Furcsa, de valahogy a rossz szokásainkhoz ragaszkodunk a leginkább... Miért van ez?! Lényeg a lényeg: vasárnap is reggel nyolckor pattogtatta ki az ágyból a jónépet a felvonuló rezesbanda. Ez a délelőtt inkább a gyerekeké volt: ovisok bemutatója, játszóház, aszfaltrajz-verseny volt a program… - és persze az elmaradhatatlan foci, hogy apuka se legyen láb alatt az ebéd előkészítésénél. (Mert hát aznap már tányért és evőeszközt hozóknak sem volt bográcsgulyás, mivel főzőverseny sem volt.)
„Művek! Művek! Elektromos Művek!”
Aztán volt még slágerparádé és parádés táncbemutató (utóbbi a West Side Tánccsoporttól), de ekkor már az egész hétvége, az egész „Joskar-Ola Napok”-dzsembori fő szenzációjának számító Edda Művek koncertjéről beszélt mindenki. Pataki Attiláék „a rock fenegyerekeiből” régen „a rock nagy öregjeivé” lettek, de kétségtelenül jól választottak a szervezők: még mindig minden korosztályt megmozgatnak.
És jól döntött a véletlen vagy sors vagy szerencse, hívja mindenki, ahogy akarja, mert az eredetileg betervezett, ám a fellépést, egy hónappal ezelőtt, amúgy „bocs, de mégsem…”-alapon visszamondó Republic talán nem vonzott volna ilyen embertengert. Mert este nyolckor, amikor a rock és az élet a színpadon ugrált már, bizony voltak annyian, hogy forogni sem tudott volna a szombaton ezreket számoló. És színpadra kúsztak a reflektorok fényei, és a türelmetlen „gyertekkizésre” berobbant az Edda ötösfogata.
Pataki Attila valószínűleg minden koncert előtt cseréli a Duracell-elemeit, másképp hogy ugrálhatna ennyit – ráadásul úgy, hogy közben énekel is?! Ez is a produkció része. A produkcióé, ami valódi attrakció, show műsor az énekesnek, és a legalább annyira frontembernek számító szólógitárosnak, a platinaszőke Alapi „Steve” Istvánnak köszönhetően. Na, az ő arcaiból fényképalbumot lehetne összeállítani, annyi van
Népnevelő ambíciók
Az Edda slágereket együtt énekelte Pataki Attilával a közönség. Egy kivételével az összes dalnak kívülről fújták a szövegét – mert egy kivételével az összes dal idősebb volt tíz-tizenöt évnél. Ez, ha pozitívan nézzük a dolgot, azt jelenti, hogy az Edda mára megkerülhetetlen örökzölddé vált; ha viszont némi kritikai éllel, akkor azt, hogy mostanában nemigen van slágerük.
Hogy a készülő 30. nagylemez változtat-e ezen, meglátjuk. Reklámozták eleget, jó terep erre a színpad. És nem csak önreklámnak ideális – nyílt politikai kampány számára legalább annyira. Nem véletlenül szeretnek népszerű emberekkel mutatkozni a politikusok, sokat javít a renoméjukon az extázis közben adagolt életvezetési jótanács, világnézeti eligazítás. Pataki Attila békét, szabadságot kért az országnak – és „egy kis OV-t is hozzá”… Az emberek meghallgatták, bólintottak talán, de inkább sürgették volna a következő dalt. Azért jöttek. „A ’Lelkünkből’ következik, remélem...” – mondta barátnőjének egy lány az első sorban. De nem. A búcsú következett. Aztán a tűzijáték.
Épülgetnek, szépülgetnek, leülhetnek...
Az összesen ötmillió forintos költségvetésű rendezvényt nagyjából három hónapja szervezi Ágh Péter, a Joskar-Ola városrész képviselője – akit egyébként szintén hátba veregetett legalább szóban (mikrofonban) Pataki Attila, hogy kicsit szeressük. Na jó, szeretjük kicsit. De inkább azért, mert nem akármit hozott össze a Joskar-Ola Lakótelepért Alapítvánnyal karöltve erre a tizedik, jubileumi alkalomra. És meg sem sérült senki.
A bevételeket a városrész fejlesztésére fordítják – ígérte Ágh Péter. Hogy ez konkrétan mit jelent? Nagyon összetett a kérdés. Kinek ez hiányzik innen, kinek az. Annyi mindenesetre valószínű, hogy jövőre az aktuális sztárvendéget már több köztéri padról hallgathatják a fáradékonyak.
Erre az idei rendezvényre viszont egy dolog miatt biztos sokáig emlékezni fognak a résztvevők (kiváltképp a még mindig nyár-fílingben élő, egy szál pólóban érkezők): a szombati volt az első pulóveres nap a szezonban, vasárnap este pedig már fényképezni lehetett Pataki Attila leheletét.